Újrakezdés

Egy újévi fogadalmam van, hogy nekiállok újra blogot írni. Majdnem két és fél év kimaradt. 

És tavaly december 1-jén volt a berlini 10 éves évfordulónk. Szóval azóta itt. 

De tavaly decemberben volt a Covid kétéves évfordulója is. Azóta tudtja a világ, hogy egy szupererős, veszélyes vírus kering, mutálódik, betegít meg, fullaszt meg embereket. 

A mi életünkben nem hozott egetverő változást, hiszen előtte is home office volt, azaz itthonról folyt a munka. De mégis, nagyon kemény az elszigetelődés, a maszkhordás, az oltási időpontokért való küzdés, az oltásellenes imerősök megértése, elviselése, és annak tudomásul vétele, hogy az emberek egyre inkább önzők lesznek. 

A világjárvány németországi elterjedésekor leállt az élet két hónapra, majd lassan, kemény megszorításokkal újra indult. Az első nyáron az öltöző, tusuló nélküli szabad strandon úsztunk, megfagyva átöltöztünk, vizes hajjal hazabicikliztunk. Majd ősszel beengedtek az uszodákba, ahol online kellett vadászni az időpontokat, de tőlük novemberben elbúcsúztunk. A szezont tavaly nyáron kezdtük újra szabad téren, annyi újdonsággal, hogy már lehetett tusolni. Aztán folytattuk a bentiben, ahová csak oltási igazolvánnyal, vagy a fertőzés utáni gyógyulást fél évig igazoló dokukemtummal lehet belépni. A létszámot, időtartamot korlátozzák, az ottlétet pedig egy telefonos alkalmazással rögzíteni kell. Az újabb mutáns, az omikron azonban most elijesztett az uszodától.

Berlin az egyik hotspot Németországban, szóval az egyik olyan terület, ahol a leginkább terjed a vírus. A legújabb szabályok szerint az éttermekbe, kávézókba csak azok mehetnek be, akik két oltással, plusz egy 24 óránál nem régebbi negatív gyorsteszttel, vagy három oltással rendelkeznek (illetve gyógyultak).  Az uszodák és a konditermek egyelőre maradnak a régi szabálynál, azaz: 2 oltás, vagy gyógyult igazolás + maszkviselés a közös terekben. A fitneszteremben szerenécsére nem kell folyton mutogatni az oltást igazoló telefonos kódot, mert a belépőkre rátelepítették az adatokat. Szóval, oltás nélkül be sem lehet jutni.

A zumbáról egyelőre nem tudtam lemondani. Végre valamennyire rögzültek a koreográfiák, most már élvezni is lehet, hogy nem kell folyamatosan koncentrálni. A brazil edző, Casio szuper. Tegnap a zumbát követő pileteszre érkezett egy új fiú (Casió óráin ugyanis törzsközönség van), és rögtön közölte Casióval, hogy ő nem tud németül. Erre Casio: nem baj, én sem! És nem hazudott. 

Elköltöztünk

Technikai okok miatt új blogot kellett nyitnunk. Csak egy egyessel tér el ettől. Ide már sajnos nem lehetett több képet feltölteni, kép nélkül meg nem ér semmit az egész.
Itt az új cím: http://em-berlin1.blogspot.de/

Búcsúzkodás

Újabb búcsúzkodás volt ma a népfőiskolán, ma a másik tanárnőtől, Brittától köszönt el a csoport. Be kellett látnom, hogy igaza volt a többieknek, amikor azt mondták, hogy Beata jobb tanár. Az ma is kiderült. Beata tegnap ugyanis tudta tematizálni az órát, aztán a partit is. Szuperül körülültük az asztalt, mindenkit meghallgattunk. Ma csak tengtünk-lengtünk, ettünk-ittunk. Sokan már el se jöttek, és megint ugyanazok intézték az ajándékot és a kaját, akik előző nap is. A fiúk szinte semmit sem vállaltak, legfeljebb egyikük az innivalót. Kiderült, hogy az örmény-amerikai gyerek Kelet-Európáról akar doktorit írni, ezzel lesz elfoglalva mostanában. Az amerikai lányról tegnap nem írtam, ma mondta, hogy nem akar vizsgázni, mert nem akar itt dolgozni. Ő ugyanis művész, azt persze nem tudom, hogy miből él. Mindenesetre élni sem akar itt, mert az egész világra kíváncsi, és majd utazik tovább, talán Vietnamba, valamikor. Úgy vettem ki, hogy a legtöbben nem akarnak további tanfolyamra járni, megpróbálják letenni a B1 vizsgát, és annyi. Akik viszont akarnak, azoknak M.-mel megint tettünk egy szívességet: már kikerestünk egy januári folytatást az internetről, amit eddig ők nem tettek meg. A spanyol fiútól ma azt tudtam meg, hogy otthon tornatanár volt, aztán munka híján eljött ide. Mondta, hogy itt rengetek a spanyol, a hírekben hallják otthon, hogy Németország várja a munkavállalókat, persze, nem olyanokat, mint ő, hanem például számítástechnikusokat. Egy év három hónapja van Berlinben, összesen egy hónapot dolgozott, egy szállodában, ami borzalmas volt. Aztán azóta munkát keres. Van itt német-spanyol iskola, de nem keresnek tanárt. Amúgy otthonról kapja a munkanélküli segélyt, és mivel Berlin még mindig viszonylag olcsó, itt egész jól megél, persze, nem tud miden nap kocsmába járni, mint mások, be kell osztani a pénzt. Felmerült benne, hogy elmegy inkább Ausztriába, de ott meg nem tudni, hogy mennyi pénzből is lehet kijönni.

Bor

Hát, kiderült, hogy miért nem lehet magyar bort kapni sehol Berlinben. Mert nincs. Mert nem tudott betörni az itteni piacra, hiába finom és versenyképes az ára. Egyszerűen nem ismerik errefelé, nincs hatékony és kitartó PR-ja. Három napig több magyar borász is megfordul Berlinben, azért jöttek, hogy valami kis reklámot csapjanak a termékeiknek. Akinek eddig adtunk ajándékba magyar, nem is drága bort, az mind odavolt, hogy milyen remek. Még talán soha nem is ittak ilyen finomat. A hasonló árkategóriás, itt kapható borok ugyanis borzalmasak. Amúgy a PR-hoz magyar zenekar is dukált.

Vattenfall

A Vattenfall, a svéd áramszolgáltató ünnepi világítást adott Berlinnek, kivilágította az Unter den Lindent. Elég smucig egyébként, mert este 10-kor már le is kapcsolja az áramot. Amúgy most nem lehet valami népszerű, mert bejelentette, hogy jövőre Berlinben minden eddiginél jobban, 13 százalékkal emeli az áram árát. Hát, így.

Spagetti

A németek fényképezéskor, ha azt akarják, hogy nevetésre álljon a szájuk, azt a szót mondják, hogy spagetti. Hát, érdekes. Hosszú is, nem is vicces és nem is német. Nem tudom, hogy tényleg így van-e, de ma, amikor a kurzus végén a csoportképet csináltam, megkérdeztem a tanárnőt, mit mondanak a németek ilyenkor, és azt válaszolta: spagetti. Mindenki ezt mondta, persze. Szóval véget ért a B1.2-es, azaz alapszintig tartó kurzus, aki a legelején kezdte, az hat hónapot töltött együtt (plusz szünetek) a két tanárnővel. A 20 emberből - ma nem volt ott szokás szerint mindenki - kettő ilyen akadt, a spanyol Laura és a román Mihael. Volt búcsúparti, amin kiderült, hogy a francia Gregori, aki azt ígérte, hoz poharakat, tányérokat, kanalakat, nem jött el. De nem is szólt, nem telefonált senkinek, hogy akkor valaki más gondoskodjon helyette erről. Én ilyenkor annyira tudok röhögni azon, hogy az emberek milyen jól elvannak a saját hülyeségükben. Gregori azt mondta, neki nem probléma, bízzák csak rá, ő majd mind a két napon vállalja ezeket. Szóval újra adtunk be pénzt, és a vietnami lány - aki a nagynénjéhez elugrott frissen sütött tavaszi tekercsekért - útközben az amerikai lánnyal együtt vett evőeszközöket is. Az is érdekes volt, hogy a többség megint nem vette ki a részét a szervezésből. Volt, aki semmit sem hozott, cserébe a vásárlást sem vállalta be a két lány helyett, aki amúgy a tanárnők ajándékát is intézte. Én, M. hathatós közreműködésével túrós pogácsát sütöttem, margarin helyett kókuszzsírral. Az ötlet is M.-től eredt. Elég nagy sikere volt, amit nem gondoltam volna. A tanárnőnek volt egy jó ötlete, hogy üljük körbe az asztalt és mindenki mondja el, mik a tervei, marad-e Németországban, mit fog csinálni. Meglepődtem. A korábban magatartásuk alapján ambíció nélküli emberek elég nagy tervekről számoltak be. A legjobb talán Michaelé volt: hazaköltözik Romániába a csajával, és nyitnak egy kempinget. Persze, nem saját erőből, hanem uniós forrásból, mert elég csak 25 százalék önerőt biztosítani. A vietnami lány majd egyszer, ha jól megtanul németül, és elvégez valami sulit, akkor majd szállodában szeretne dolgozni, valami jó, kvalifikált állásban. Az afrikai Emily talán PR-ral akar majd foglalkozni, a brazil Xica, aki eredetileg táncosnő volt, táncoktatással, a japán Minoru továbbra is elektronikus zenével, a spanyol Paula egyetemre szeretne járni Berlinben biológia szakon, a másik spanyol lány, Laura a tervek szerint a német barátjával Ausztriába, egy Bécs melletti faluba megy lakni, és azt tervezi, hogy spanyol tanár lesz. Az örmény-amerikai, folyton csak beszélő és beszéle Ludér pedig talán doktorit akar, de fogalmam sincs, hogy miből. A thai lány, Plopin pedig, ha a gyerek nagyobb lesz, a német férjével együtt elköltözik Thaiföldre.A moldáv Niko (aki öt évet húzott le Spanyolországban), Ákos és a spanyol Gonzalo pedig egyszerűen csak munkát szeretne Németországban, persze leginkább Berlinben találni. És hogy a filippin Lilia mikor gyakorolhatja eredeti szakmáját, a fogorvosit Berlinben, azt aztán egyáltalán nem tudni. Én semmi hasonlóról nem tudtam persze beszámolni, nem akarok se doktorit, se saját kempinget. Amúgy is leszoktam a tervezéséről. Pár emberrel egyébkén a következő két hétben még találkozom, mert még hátravan egy integrációs kurzus.

 

Tiltakozás

A héten az örmény-amerikai gyerek azt mondta, hogy na, Németországban nincsenek tüntetések. Nincsenek, kérdezte, már nem is tudom, hogy melyik tanárnő. Ja, hogy olyan nagy politikai tüntetések nincsenek, mint Görögországban például. Ja, amúgy pedig minden hétre ki tudja, hány tiltakozó megmozdulása jut. Szombaton csak éppen találkoztam T.-vel, és megnéztünk egy piacot, amikor egy, a nők elleni erőszakkal kapcsolatos rendezvénysorozatra hívták fel tüntetők a figyelmet. A nem éppen nagy megmozdulást elég nagy rendőri kíséret vette körbe.