Fodrász

 Idáig húztuk-halasztottuk a fodrászt, mert mindenki azt mondta, hogy Németországban borzalmasak a fodrászok. Még otthon is figyelmeztetett a fodrászom, mondván, sokkal kevesebb képzésen kell részt venniük, mint Magyarországon. Spandauban iszonyatos sok fodrász szalon volt, a többségen ki volt írva, hogy már 10 euróért vágnak hajat és be sem kellett jelentkezni. Szóval csak vártunk, vártunk, de már tarthatatlan lett a frizurafront. És ekkor végre P., akinek már hetek óta magyarázom a problémát, ajánlott egy üzletet. Egy metrómegállóra van, interneten kellett bejelentkezni, úgy, hogy időpontot kell választani, majd visszaírták M.-nek, hogy o.k., nekem viszont, hogy nem o.k, és ajánlottak egy másik terminust. Így aztán először M. tesztelte le a helyet, neki nagyon tetszett és 15 eurót kértek a hajvágásért. Ma eljött velem is, ugyanaz a lány jutott nekem is, aki az ő haját nyírta. M. megpróbálta az itthon megbeszélteket németre fordítani, majd elvonult egy újsággal. Végül aztán én sem csalódtam, elsőre nem is lett rossz, az én hajvágásomért 20 eurót kértek. Egyébként az egész város a május 1-jei "szokásos" tömegverekedésre készül (erről majd megpróbálok később többet írni), az üzletek bedeszkázták a kirakataikat.

Úszás

Hát, akkor újra az úszásról. Most talán megvan az "igazi". Mármint az uszoda. Két metrómegállót kell menni felfelé, az Árkád felé, majd ott át kell szállni a négy közül bármelyik S-Bahnra, és három megálló múlva ott van ez az uszoda. Ami már tényleg sportuszoda, nem fürdő. Valahogy a utca szint alá van beépítve, és két nagy 50-es medencéje van, a köznép az egyiket használhatja. Amit nem értek, hogy itt sem lehet saját hajszárítót használni, sajna, és csak bénázik az ember a levegőfújókkal. Talán 10 sáv van, ebből egy nagyon széles, ahol lehet úszkálni, kettőben oktatás folyik, egy a gyorsan úszóknak, egy pedig a hátúszóknak van fenntartva. Ami még jó nehéz, hogy a szekrények előtt le kell venni a cipőt, ami inkább visszafelé probléma, hogy a vizes papucsban kell kimenni hajat szárítani, majd onnan elmenni a székekig és felvenni a cipőt. Rengeteg a szekrény, olyan szekrényerdő az egész. A tusolóban itt sincs szappantartó, fene se érti, hogyan mosakodnak meg ezek a cvanzigok. Részemről csak próbálkozás volt. Rengeteg a kisgyerekes nő, a pénztárnál sorban állnak a babakocsik. Azért itt apákat is látni gyereket hozni az uszodába, otthon elég ritka. De például egy pasinál nem tudtam eldönteni, hogy a gyereke gördeszkájával érkezett, avagy inkább egy térdgatyás, örökgyerek negyvenes. A pasik többsége, legalábbis errefelé, úgy néz ki, mint Uj Péter. Vagy inkább úgy mondanám: ugyan az a karakter. (Ja, a nők egy része is úgy néz ki, mint Uj Péter, ezeknél van, aki a kocsma előtt üvegből issza a sört, de erről majd később.) Egyelőre próbálok az úszáshoz visszazökkenni, majd fokozatosan, a legutóbbi után nagyon durva izomlázam volt. Ennyit az edzettségről.

Romák

A Roma-nők az EU-ban című rendezvényen jártunk a Kövin hétfőn. Hát, egy igen unalmas beszélgetésen vett részt négy roma nő, két német, két magyar és ezt egy német újságíró nő moderálta. Utóbbi először igyekezett a hazai terepen maradni, és leginkább honfitársait kérdezni. Az volt a legviccesebb kérdés, amikor egyik német roma nőt, akinek szőkére volt festve a haja, arról kérdezett, volt-e olyan helyzet életében, amikor eltitkolta a származását. Hát, ja, hiszen festem a hajam! De nem ezt válaszolta, hanem azt, hogy a lakáskeresésnél indiai-lengyelnek adta ki magát, mert inkább adják a németek egy külföldinek ki a lakásukat, mint egy romának. Volt sok "én azt gondolom, hogy...", mondat, de végül a tolmácsgépem is befuccsolt, de aztán szerencsére volt egy koncert is. A beszélgetés után Snétberger Ferenc és tanítványai, a Snétberger Zenei Tehetség Központ hallgatói adtak csudajó koncertet, na és kaptak is nagy tapsot a főként németekből álló közönségtől. És volt kaja is, este 10-kor úgy csaptak le az emberek a tálakra, mint a vércse az áldozatára. Elképesztő volt, ahogy egymást taszigálták, vagy ahogy a teli tállal megérkező zsúrkocsit körbevették, az haladni sem tudott.

Vasárnap megnézem a Szabó István-filmet: Hinter der Türt, az Ajtót. Ilyen közel még életemben nem laktam mozihoz: kb. 3 perc alatt értem oda gyalog. Rajtam kívül még vagy 4-5-en lehettek a délutáni vetítésen. Persze, németül volt, de itt amúgy is minden külföldi filmet leszinkronizálnak, soha semmi felirat. Egy héten egyszer játszották, előtte egy nap egyszer, de most már levették a műsorról. 

Mesebalkon

A színésznőtől kapott margaréta elindított egy lavinát. M.-ből a lakberendező mellett feltört a balkonberendező is.

Medvehagyma

Állítólag medvehagymás pogácsát az is tud sütni, aki nem tud sütni. Na, akkor ez nekem való, gondoltam. És medvehagyma még a Lidl-ben is volt. A só egy kicsit hiányzott belőle, de azért meg lehetett enni.

Hírek

Bekerült a kerületünk - Prenzlauer Berg - a hétvégi Bildbe. Egy névtelen "szerző" ugyanis leveleket dobott az itteni postaládákba, jelezve, utálja az ideköltözőket. A sajtó által "svábgyűlöletnek" nevezett jelenség szerint az a helyzet, hogy sokan települnek be Berlinbe, ezt azonban az "őslakosok" finoman szólva nem igazán kedvelik. A helyiek szerint "anyák szállták meg a negyedet", minden helyet elfoglalnak a kerületben. A névtelen levélben az olvasható, hogy a betelepülőket a szülők pénzelik, nem csinálnak semmit, csak kávézgatnak, a gyerekükre istenként tekintenek, de nem nevelik őket. M. mesélte, hogy korábban a kerültben volt egy "babkocsigyújtogató" is. Kiderült, egy fiatal postás volt, aki szerint az idetelepültek felverik a lakbéreket, neki ezért kellett elköltöznie, de a munkája itt maradt, emiatt pedig ingázni volt kénytelen és teljesen kikészült, drogokon élt. Az is igaz, hogy amikor a költözés előtt M. elvitte a szerződéstervezetet a spandaui civil bérlőket segítő egyesülethez, ők is megjegyezték, hogy az "ilyenek" - mint mi például - verik fel az árakat. Hát, az tény, hogy teljesen élhető ez a kerület. Nem csoda, hogy népszerű. Szuper a tömegközlekedés, metró, villamos is összeköt a belvárossal, szélesek az utcák, rengeteg a park, nagyok a lakások, sok a bolt. Az is igaz, hogy az ember lépten-nyomon gyerekével közlekedő nőket lát. Babakocsival, biciklivel, de már láttam terhes nőt is biciklizni. A biciklisták úgy száguldoznak, hogy állandóan résen kell lenni, nehogy elüssenek. Kedden együtt buszoztam a nyelviskolába az olasz Lilianaval. Nyilván azért nézett ki az ablakon szinte végig, hogy ne kelljen beszélgetni, kerülte a kínos párbeszédet. De amikor már a negyedik babakocsis szállt fel a buszra Spandauban, akkor azért nem bírta tovább és jelezte, hogy Berlinben sok a gyerek. Mondta, hogy Olaszországban egyet, vagy kettőt vállalnak (persze nem ilyen választékosan fejezte ki magát) a családok, itt viszont többet. Amúgy tornaórát tartottam a "törcsiknek" (törökök). Persze Joanna kezdeményezte, hogy álljunk fel, és mozgassuk meg magunk, de valami olyan enervált gyakorlatot mutatott, hogy mondtam, állj, majd én. Egy kis gerinctornát adtam elő, kb. 2 percben, totál kifáradtak, én meg csak röhögtem rajtuk. A legöregebb is 10 évvel fiatalabb mint én, de a főzésen, gyereknevelésen, az "együttcsövezésen" (folyton egymás látogatják, és matracokon alszanak) nem sok mindent csináltak életükben.

Die Reise

A visszatérés a spandaui nyelviskolába olyan volt, mintha az eddigi filmeket fordítva játszottam volna le. Felszálltam a ház előtt a metrópótló buszra, egy megállót mentem, majd átszálltam a metróra, amivel szintén egyet mentem az Alexanderplatzig. Ott már jött is az S-Bahn, fél órát utaztam azzal, majd elindultam keresni a nyelviskolába tartó buszt, ebből az irányból még sosem érkeztem oda. Az egyik megállóban felismertem egy tanárnőt, így aztán bátran felszálltam az ismerősnek tűnő buszra. A lakástól az iskoláig kicsivel több, mint egy órát utaztam, de nem volt vészes, klasszul elnézegettem. Újra és újra azon gondolkoztam, hogy miért nem udvariasak itt egymással az emberek, hogy ez olyan nagyvárosi szokás? P. szerint a nők sokat "tettek" itt ezért, az emancipációért való küzdelemben átestek a ló túloldalára. A nyelviskolában minden a régi. Joanna még mindig beteg, vagy továbbra is tavaszi fáradtsága van, nem tudni, az orvos most is azt mondta neki, mint múltkor, hogy feküdjön. A többiek szerencsére pont annyit felejtettek mint én, vagyis jó sokat. Az új iskolából még mindig nem jött válasz, hogy mi is van a várólistával. Holnap még van egy utolsó óra a spandaui modulból, az új jövő hétfőn indul, Joanna szerint várjunk, hátha addig jelentkeznek.

Úszás

Egy villamossal elérhető távolságban van uszoda. Igaz, hogy a lakás és az uszoda megközelítésnél gyalogolni kell a megállóba, de nem kell átszállni. Nekem kicsit úgy tűnt, mintha egy lovardát alakítottak volna át uszodának, M. állítja, hogy eredetileg is uszoda volt a Stadtdbad Mitte. Óriási nagy épület, 50-es medence, de nagyon fura, hogy az egyik oldalán térdig ér, a másik felén meg lehet, hogy több mint 2 méteres a víz. Itt már voltak úszók, nemcsak fürdőzők. Éjjel fél 11-ig is nyitva van egyik nap, ottjártunkkor kiderült - este fél 9-kor mentünk -, hogy 8 után már nem négy, hanem csak 2,5 euró a belépőjegy. A szekrényeken át a tusolóba jutni, onnan meg a medencéhez. A tusolót a kijózanító tusolójához tudnám hasonlítani. Egy nagy hodály, sok-sok tusolóval, mindegyiken csak egy gomb van, amit meg kell nyomni, majd jön az egyforma hőmérsékletű víz. Nincs mellette szappantartó, így azt nem lehet letörni, ellopni, ahogy a vízcsappal sem történhet semmi hasonló. Olyan erővel jön a víz, hogy már csíp.

 

Csapatépítés

Avagy közös kertészkedés. Szombaton közös kertkarbantartásra invitálta az itt lakókat és tulajdonostársakat az AFP francia hírügynökség németországi menedzserfőnöke, aki itt lakik kettővel felettünk. M. először nem akart menni, de jeleztem, hogy jó poén lesz, vagy legalább egy jó bejegyzés születhet belőle a blogon, végül nagyon élvezte. Én kb. egy órát gereblyéztem a száraz leveket a borostyánbokrokból, ő viszont több mint két órán át nyomta, többekkel beszélgetett, közte az AFP-s pasival. A színésznő nagyon örült, hogy mi is részt vettünk a "foglalkozáson", az AFP-s főnökhöz is egyből odavitte M.-t és bemutatta. Úgy 10-15 ember tett-vett a hatalmas kertben délelőtt 11 és délután négy között, és volt mit csinálni. Pedig előtte azon hüledeztünk M.-mel, hogy vajon mit lehet még szépíteni a kerten, így is nagyon csinos. Volt, aki a gyomokat húzogatta ki spéci kis szerszámmal, mások a virágokat gondozták, a "gondnok" vitte az oroszlánrészét a munkának, füvet nyírt, talicskázott. A szervezés persze profi volt, hozattak egy konténert, és jópofa zöld spéci zsákokban lehetett gyűjteni a leveket, füvet. Én egy idő után meglógtam, de M. hősiesen állta a sarat, még egy közös kerti ebédre is invitálták, de úgy döntött, hogy majd legközelebb. Persze nem jött minden lakó, csak, akinek kedve volt, akadt aki közben a lakása teraszán sütkérezett.

Mi is igyekeztünk a balkonra virágot tenni, hogy ne csak a színésznőtől kapott margaréta árválkodjon ott.
Előtte:

Utána:

Postaláda-ellenőrzéssel összekötött nosztalgialátogatást is tettünk még szombaton délelőtt Spandauban. Teljesítettük egyes számú küldetésünket: visszaszereztünk az egyik bokron ott hagyott kinti hőmérőt. Ahogy leemeltem, abban a pillanatban érkezett meg az új bérlő. A családfő büszkén vezetett minket körbe a szerinte szépítésen, szerünk romboláson átesett házon, kerten. Minden bokrot kivágtak, mert nekik a lényeg a terasz és a ráépítendő grillező. Új bokrokat ültetnek a kerítés mellett végig.
Előtte:

Utána:

A lenti nappali egyik fala lila, a másik kék. Azt mondtuk, hogy hú, ez csodálatos. A szuterénbe korábban letett laminált parketta már ott megvetemedett, ezért az egyik helyen fel is púposodik és ferde, de majd kiszilikonozza, vagy mi. Hát jó. Nem szedték fel az ezeréves padlószőnyeget, arra tették le a parkettát. Hát, jó. Mát többször összekülönböztek a szemközti nővel, akinek a férje, ha egyedül van, jó fej. Hát jó. Majd visszasiettünk a városba, és beálltunk a kertbe dolgozni.

Környék

M. már kezdi belakni a környéket. Reggelente együtt szidják az időjárást az újságossal. Vagy inkább az újságos szidja, M. meg hallgatja. Az újságos egy, a metrólejáró mellett álló orosz férfi, aki a metrófelújítás miatt szorult ki az aluljáróból és kényszerült az utcára. Minden reggel ott árulja a lapokat, ha esik, ha fúj. Már pedig szinte minden nap esik és fúj. Van még egy érdekes arc, ő a háznál lehet mindenes, három kerekű kisautóval jár, takarít, a kaputelefont buherálja, ilyesmi. Egyik nap kérdezte, nem a miénk-e valami szuper drága járgány a parkolóban, ami miatt nem tud kijárni, de jeleztük, hogy sajna, nem. Amúgy nagyon izgalmas a környék. Lefelé két metrómegállóra van az Alexanderplatz, gyalog csak 20 perc, felfelé pedig szintén két megállóra egy Árkád. Jobbra és balra szebbnél szebb utcák, érdekesebbnél érdekesebb boltok. Rengeteg az olasz, séta közben néha kipattan egy-egy vendéglő ajtaja, hangos olasz szó árad ki, az em-Ber hirtelen nem is tudja, hogy milyen országban, városban van. Színesebb és gazdagabb az emberáradat a spandauinál, rengeteg a turista. A lakás egy "szigetházban" van, egy nagy, a sugárút forgalmát lefedő tömb mögött. A színésznő legutóbb azt mesélte, hogy a környéken szinte nincs is új ház, a régieket kellett felújítani, de aztán egy válságos időszakban mégiscsak lehetett újakat építeni, akkor épült ez ide. A bejáratnál egy tábla emlékeztet, hogy egy zsidó gyermekotthon állt itt korábban. Jellemző a színésznő története, miszerint a gyermekekre emlékezve egy fát ültetett a kertbe, de valamelyik "figyelmes" szomszéd annyira gondosan megmetszette, hogy aztán a fája most még nem is tért magához.

Bejelentkezés

Túl vagyunk az első kerületi hivatalos ügyintézésen: prenzlauer bergi lakosok lettünk. Igaz, a szokásos módon zajlott, azaz késve indultunk, végig szinte futottunk, épp az interneten előre kért időpontban blokkoltunk az önkormányzatnak otthont adó épületben. De az igazság az, hogy elbíztuk magunkat az időt illetően, mert ugye ez már nem Spandau, nem kell autó ahhoz, hogy elmenjünk egy hivatalba. Kiderült, nem tudtunk elkésni, mert éppen egész Berlinben nem működött a hivatali számláló rendszer, így aztán hiába voltunk bejelentkezve. Majd aztán mondták, hogy ja, most megjavult, de akkor már letéptünk egy sorszámot, amivel hamarabb sorra kerültünk, mint az eredeti időpont. Onnan már olajozottan zajlottak az események, bejelentkeztünk, sőt, az autót is bejelentettük, így a környező utcákban ingyen lehet parkolni. A hivatal épülete nagyon szürreális volt. Mint kiderült, kezdetben kórházként működött, azért hasonlított tisztára János-kórházra. Az épületnek aztán - a kerti plakátokról olvasva - hányattatott sorsa lett, volt kerületi tanács, majd a Vörös Hadsereg kerületi parancsnokságának adott helyet, és a mai szerepe előtt az állambiztonsági minisztérium berlini központja volt. Hazafelé M. egyfolytában lelkendezett, hogy micsoda egy környék ez. Az egyik kapualjban például egy Bartók Béla Zeneiskolát is találtunk. Ja, a legfontosabb: a főbérlő M. minden titkos vágyát teljesíti. M. múltkor csak úgy maga elé suttogta, de jó lenne egy kis süti, erre csöngettek, a színésznő egy tálca húsvéti süteményt hozott. Ma arról ábrándozott M., hogy kéne a balkonra egy cserép margaréta. Mire hazaértünk az ajtó előtt várt egy, a színésznő tette oda, megköszönve a mindennapi újságot.

Temető

Az utca túloldalán van egy zsidó temető. Végre sikerült elcsípni a nyitva tartást. Reggel nyolctól délután négyig.

Ellentétek

Két látnivaló is jutott a hétvégére. Voltunk egy szovjet háborús emlékműnél, ahol elég sokan sétáltak és friss virágokban sem volt hiány. De végre eljutottam a Checkpoint Charli-hoz is, ahol özönlöttek a turisták.

Szomszédolás

Szombaton egy csokor, csuporba tett rózsát találtunk a bejárati ajtó előtt. A főbérlő volt, aki keresett bennünket. M. már napok óta stresszben volt, hogy a főbérlő, a színésznő jelezte, szombaton jön haza, és át is jön. Takarítottunk, súroltunk, porszívóztunk, felmostunk, hogy aztán nehogy "szakadt magyaroknak" látszódjunk. Így, a rózsa megtalálása után M. le is ment a színésznőhöz, aki persze nem kérette magát, és a beköszönés címén jól körülnézett a lakásban. A képzeletbeli kő hangosan gördült le M. szívéről, amikor mindent szépnek, barátságosnak talált a "bejárás" után. Még beszélgetett is, többször figyelmeztetve M.-et, hogy tolmácsoljon, legyen olyan kedves. Szóval eredetileg nem berlini, de itt járt még a rendszerváltás előtt színiskolában, és itt ismerkedett meg a férjével, a falon belül, Nyugat-Berlinben éltek, de baloldali, liberális embernek tartja magát - jelezte. M. azóta is a kedvét keresi, tegnap és ma is adott neki újságot olvasni. Szombaton egyébként elmentünk Spandauba, hogy megnézzük, jöttek-e levelek a régi címre. Az új bérlő kivágott minden bokrot, mert nem tetszettek és újakat ültet. Megnagyobbítja a teraszt, grillezőt épít, és kidobta az egész konyhabútort, a szuterénben pedig megfelez egy szobát. Ja, és ami a legmókásabb: már össze is veszett a minket lealázó szomszédokkal, azon, hogy azok szerint ünnepnap - a péntek itt az volt - nem szabad zörögni, csörögni építkezéssel. Spandauban a szokásoknak hódoltunk: ettünk a "hentesnél" lencselevest. Az idő teljesen téliesre fordult amúgy. Még havazott is. Egyik nap. A másik nap meg sütött, de a levegő alig melegedett.

Találkozás

A minap találkoztam Demszky Gáborral. Azaz pont ott volt, ahol én, összenéztünk, már majdnem mondtam, hogy jé, de aztán mentünk tovább. Milyen kicsi ez a Pest. Akarom mondani, ez a Berlin. Amúgy itt nagypénteken zárva vannak a boltok, nem jött újság sem, pedig ilyen még sosem volt! M. reggel bejárta a környéket, minden zárva volt. Aztán délután a turistaútvonalon látszott, hogy azért nem állt meg az élet! Vendéglők dugig, turista shopok nyitva, özönlöttek a népek mindenfelé.