München1

 Hat és fél órát vonatoztunk oda és hat és felet vissza, de megérte. Szóval Münchenben jártunk. Először is a kötelesség miatt: ismét a magyar alkotmányról tartottak konferenciát. Ezúttal Berlintől igen messze. És ráadásul délután, így aztán mindenképpen ott kellett aludni. Amolyan "egy bugyis" túrát tartottunk, csak egy tiszta bugyit vittünk, egyik nap mentünk, másik nap jöttük, és kb. fél nap alatt megnéztük a város egy részét. Ezalatt háromszor is volt szerencsénk a német humorhoz. A németek ugyanis közismerten humortalanok, de ha próbálkoznak, az nagyon bénán sül el. Az igazságügyi palotában a belépésnél motozást tartottak, ahová M. lépett oda először, erre a női őr viccesen odaszólt nekem, hogy hát ezek a férfiak, mindig ezt csinálják. Nevettem. (Magamban pedig azon, hogy vajon a táskánkat miért nem világították, vagy vizsgálták át?) Aztán a szálláson a recepciós fiú arra a kérdésre, hogy tudna-e számlát adni, azt válaszolta viccesen, hogy nem. Amikor pedig látta, mennyire elképedünk, azt mondta, hogy csak viccel, és persze, hogy ad. Majd hazafelé a vonaton a jegyellenőr tréfálkozva megjegyezte: sajnos a kedvezményre jogosító kártyájuk nem jó. Hú, totál elhűltünk, hiszem már az odafelé utat megtettük minden zökkenő nélkül. Majd odaszólt, nincs aláírva, de adok egy tollat és írják alá - nevetett. Na, ennyit a német humorról. Inkább olyan hátborzongató, mint felszabadító. A vonatút fantasztikus volt, leszámítva két dolgot. Odafelé, fél órányira Münchentől megálltunk egy alagútban. Se előre, se hátra. Aztán bemondták, hogy kis technikai probléma adódott, igyekeznek megoldani. Jó. Aztán azt mondták be, hogy lekapcsolják a villanyt, senki se essen pánikba. Persze én azonnal pánikba este. Majd az a felszólítás következett, hogy senki ne nyitogassa az ajtókat!!! Nagyon hosszúnak és félelmetesnek tűnt a várakozás. De aztán megoldották a problémát, és hangtalanul siklott tovább az ICE, ahogy addig. Kellemetlen volt még az is, hogy reggel három nagyhangú, vélhetőleg a vasútnál dolgozó férfi utazott, szerencsére, nem Münchenbe, valahol jóval előbb leszálltak. Az egész kocsi őket hallgatta, az egyik, amelyik külön ült, még a mellette ülő, szemmel láthatóan aludni próbáló fiút is szóra akarta bírni. Visszafelé egy modernebb kocsikból álló vonattal jöttünk, és ott ki volt ragasztva minden második ablak fölé, hogy Pszt!, meg egy mobiltelefonozást tiltó tábla. Ezúttal szerencsére mindenki betartotta a szabályokat.

p