Interjút adtam ma a Berlin-Brandenburgi InfoRádiónak. Ja, nemcsak én,
hanem az egész csoport. És az is az igazsághoz tartozik, hogy interjúnak
sem lehet nevezni azt, amit alakítottunk. A riporternő mindenkit
végigjárt az órán, és azt kellett elmondani, hogy hogy hívják, honnan
jött, miért van Berlinben stb. Utána belehallgatott az órába, beszélt a
tanárnővel, és igyekezett felvenni egy-egy feladatot. De pont iszonyú
nehéz téma volt soron, a munkakeresés, és az ehhez kapcsolódó szavak.
Szóval, amikor odament valakihez, hogy többet megtudjon, nem járt valami
jól. A szünetben meginterjúvolta a tanárnőt is. Azt mondta, hogy a
hangulatra kíváncsi. Egyelőre nem tudta megmondani, hogy mikor lesz ez a
felvétel adásban. Majd e-mailban megírja a tanárnőnek, ezt ígérte.
Amúgy olyannak tűnt, mint az otthoni újságírók, nem volt valami jól
öltözött, de kedves volt. Biztos nem kereshet sokat, ahogy a tanárnő
sem. Utóbbi tegnap elmesélte, hogy milyen ez a népfőiskolás állás, ahol ő nem alkalmazott, hanem valamiféle önfoglalkoztató, ha beteg,
vagy ha szünet van, nem fizetnek. Mondta, hogy a kormány a külföldiek
integrálására szánt pénzt folyton emeli, de az ezzel foglalkozó
tanárokét soha. Elég bicskanyitogató lehet ez, amúgy. A munkanélküli
külföldieket támogatják, de a saját tanáraikat nem. (Hozzátette azt is, hogy szerencsére neki van egy másik állása, egy kis rádiónál újságíró, és azok fizetik utána a biztosításokat.) A spanyol fiúval
battyogtam ma egy kicsit hazafelé, mondta, hogy csak addig lesz Berlinben, amíg a
nyelvet meg nem tanulja, mert ugye, itt nincs munka, kénytelen lesz egy
másik német városba költözni. Amúgy nem tervezi, hogy Németországban
marad, szeretne hazamenni, de ott ugye, nincs munka. Mondta, hogy
rengeteg itt a spanyol, de nem sokat mozog velük, mert folyton buliznak,
őt pedig más érdekli, például a sport. Ja, és még arról, hogy nagyon
érdekesek errefelé az emberek. Tegnap egy idősebb férfi addig üvöltözött
a Lidl-ben, hogy nyissanak már ki még egy pénztárt, mert borzalmas,
amiért várni kell - amúgy kb. 3 ember állt előtte, közte én -, hogy szó
nélkül kinyitották. Ma pedig egy pasi úgy kapaszkodott az uszodában a
medencébe, hogy nem bírtam miatta bemenni abba sávba (ahol egyébként a legkevesebben voltak), percekig vártam, hogy elindul,
vagy félrehúzódik. De egyik sem. Rám nézett, és azt mondta, elnézést,
önnek muszáj lezuhanyoznia. Mármint a medencébe lépés előtt. Mondom
neki, ok. És bemásztam a vízbe. Erre ő totál kiakadt. Hát, így jártam.
Abban maradtunk magunkkal, hogy törzshelyet hülyeség választani, mert
annyi jó hely van, hogy egy élet kevés lenne a bejárásukhoz. Ahová
viszont már harmadszor mentünk vissza, az egy Fischfabrik
nevű hely. Egy nagyon pici bisztró, ahol csak halat lehet enni.
Hallevest, és halat sütve, főzve, mindenféle módon elkészítve. A
lényege, hogy bemegy az ember, próbál az étlap alapján választani
valamit, amit aztán előtte sütnek, főznek meg. Általában két ember
dolgozik, egy egyik az alapanyagokat készíti elő, a másik pedig alkotja
az ételt. Nagy műgonddal. Láttunk korábban egy harmadik fiút is, aki az
előkészítés előkészítője volt. Az italt mindenki magának veszi ki a
hűtőből, és a végén bemondja a fizetésnél, hogy mit és mennyit
fogyasztott. Iszonyú halszaga lesz aztán az embernek, de megéri.
Fantasztikusan el lehet nézegetni, hogy valaki nagy szeretettel végzi a
munkáját, és közben, ahogy meg sem áll a keze, mégis marad ideje a
folyton érkező vendégekkel beszélgetni. Kint, az utcán is lehet ülni, de
akkor az ember lemarad a műsorról! Amiért viszont kár lenne. Az uszodánál aznap amúgy belefutottuk egy parkour-edzésbe. Ez egy extrém, városi sport, és az uszoda kietlen vidéke, a sok beton pont jó gyakorlási terep. M. kérésére közlök még néhány képet, amit az utóbbi napok sétai során készítettünk. Egyébékén fényünnep - amikor a középületeket kivilágítják extrán - itt nem egy napig tart, hanem több, mint egy hétig.
