Leszólítás

 Folyton leszólítanak valamiért a németek. Akárhová megyek, azzal jövök haza, hogy mesélem M.-nek, ki szólt hozzám, és miért. Persze, ha megértem. Ma az uszodába, éppen, amikor már jöttem volna el, húztam a szandálomat, jött egy nő három gyerekkel. A gyerekek kérdezgették, ő meg válaszolgatott, majd rám nézett, olyan cinkos mosollyal, hogy na, hát, ilyenek a gyerekek. Erre én próbáltam minél ellenszenvesebb arcot vágni, félve attól, hogy egy nézéssel nem elégszik meg. Már majdnem eljöttem, amikor utánam szólt, abból viszont semmit nem értettem. Mondtam, hogy külföldi vagyok, erre meg, hogy jó, de milyen nyelv. Mondom, hogy magyar vagyok, ezzel beérte. Legutóbb a ház előtt várakoztam, épp csak lementem, mire jött egy pasi biciklivel, és kérdezte, hogy a nem tudom mi, hol van. Én sem tudtam, nem is értettem mit keres. A két perc múlva érkezőnek viszont tudtam segíteni, azt kérdezte, milyen messze van a metrómegálló. Mondtam, három perc, oh, az semmi, legyintett és tovább eredt. A uszodában szólítottak már le, hogy mi ez az úszószemüveg, sajna, nem tudtam elmagyarázni, hogy valami kis olcsó izé a Decathlonból, csak annyit nyögtem ki, hogy magyar vagyok és a szemüveg is onnan van. A iskolánál szólítottak már le a biciklim miatt, hogy milyen szép színe van, és sorolhatnám. Amúgy tegnap turisták jártak a kertben. M. azt értette, hogy az itt lakó egyik pasi magyaráz, van egy emlékfa a zsidó gyermekeknek (ezt ültette a színésznő). Mint már írtam, a ház helyén zsidó fiú árvaház állt. Szemben egy zsidó temető, mellette meg állítólag egy zsidó öregek otthona volt valamikor, most éppen ott építkeznek. Amúgy a kert halandók számára zárva van. Egyszer véletlenül maradhatott nyitva a kapu, ketten be is jöttek biciklivel, köröztek, nézelődtek, mire a földszinten lakó, nyugdíjas parlamenti képviselő rájuk is ripakodott, hogy mit képzelnek. Szóval, rend van. A tegnap esti sétán a meccsnézőket fényképzetük. A brancholókat felváltották a sörözők. Érdekesek ezek a berliniek. Hidegnek és zárkózottnak tűnnek, de a társasági élményeket imádják. A focinézés csoportos foglalkozás. Az egyik ház tövébe kietettek az utcára egy régi képcsöves tévét és azt nézték. Maradhattak volna a lakásban is. De nem. A legérdekesebbet pedig majdnem elfelejtettem! Iszonyú nagy vihar volt vasárnapra virradólag. Éjjel kettő után arra ébredtem, hogy dörög, villámlik, zuhog az eső. De nem akármilyen vihar volt. Mint utóbb kiderült: trópusi vihar csapott le Berlinre, fél óra alatt háromezerszer villámlott. Nem olyan volt, hogy egy dörgés, egy villám, hanem minden oldalon cikázott több villám egyszerre. Próbáltam M.-met felébreszteni, hogy ezt látnia kell, mondta, hogy ok, majd aludt tovább.