Az asztal

M. nemcsak a lakberendezésnek, hanem az asztaloknak is megszállottja lett ittlétünk óta. A meglévő íróasztalokat ugyanis nem rá szabták, inkább olyan gyerekasztalok, hiába van belőle a dolgozószobában - ki tudja miért - három is, és még a szuterénben is volt kettő, de ezek ugye gazdára leletek. Szóval M. állandóan az internetet bújta, és az asztalokat nézegette. Rá is lelt a megfelelőre az Ikeában, de rengeteg pénzért, ezért aztán igyekezett használtat találni. Ez sikerült is. Tegnap este elment érte, és, mint utóbb kiderült, több mint egy órán át igyekeztek a tulajdonossal együtt az autóba préselni. Ez is sikerült. Bár nekem gyanús lett, hogy ezt aztán nem lehet majd kivenni. Reggel 9-ig vártunk, hogy ne zajongjunk a szomszédoknak. Akkor kimerészkedtünk, és hát igen, kudarcot vallott minden próbálkozás. Én fel is adtam. Gondoltam, ez amolyan "fériizé", ezzel el lesz egy darabig, mire belátja, hogy reménytelen küzdelem. Egy "mentőöltetem" még volt, hogy kérjünk segítséget a szomszédoktól, hátha a férfiemberek majd valahogy rájönnek a megoldásra. Tíz körül be is csöngetett a két német szomszédhoz, de nem nyitottak ajtót! Az egyik kb. negyed óra múlva elsietett a boltba, de úgy csinált, mintha nem is látná a problémát. Én már nézni sem bírtam a "küzdelmet", ezért magára hagytam, de egyszer csak furcsa hangra lettem figyelmes. Fűrész? - kérdeztem magamban. És igen! M. az asztal egyik sarkát fűrészelte. Mint mesélte, a kínaihoz is becsengetett, és tőle kérte a célszerszámot. Ő ajtót is nyitott és oda is adta az eszközt. M. úgy gondolta, a csonkítás nem válhat hátrányává az asztallapnak, amely így ki is csusszant a csomagtartó felől. M. büszke volt, hogy végül megoldotta a problémát, hiába próbáltam lehűteni, hogy ja, igen, fűrésszel!!!

A lakberendező

Amióta itt vagyunk, M.-ről kiderült, hogy lelke mélyén lakberendező. Imád pakolni, dobozolni, egyik helyről a másikra rakni tárgyakat, székből tévéállványt fabrikálni, adni-venni bútorokat. Igaz, ez utóbbit még gyakorolni kell. Tegnap elmentünk azért a tévéállványért és dohányzóasztalért, amelyeket az interneten szúrt ki, és jutányos áron kínálta egy fiatal angol pár. Nagy nehézségek árán hazahoztuk, levitte a szuterénbe, és amikor én is arra jártam, felfedeztem, hogy egy hasonló dohányzóasztal már figyel ott! Ja?! - kérdezte, azzal, hogy igen, erről bizony megfeledkezett. Megegyeztünk, hogy ezt levonom a kosztpénzéből. A vicc kedvéért. A lakberendezés címszava alatt tegnap új hobbit talált: az internetes ajándékozást. A megunt búrokat egy weboldalon ingyen lehet felajánlani az érdeklődőknek, akik aztán el is szállítják azokat, ezzel az em-Ber megspórolja a lomtalanítás költségeit. Nekünk aztán számtalan ilyen holmink van a szuterénben, így aztán tegnap este 7-kor egy öregúr már el is vitt egy szekrényt. Eljött, szétszerelte, M.-mel bepakolta az autójába, és már ment is. Amíg nem voltam itt, addig M. a költöztetők tendereztetésével szórakoztatta magát. A költöztető cégek ugyanis először házhoz jönnek, és ajánlatot tesznek, hogy mennyiért is vállalják a munkát. M. vagy négyet hallgatott meg, és végül nem a legolcsóbbat választotta, hanem azt, amelyiknek a főnöke egy igencsak érdekes ember volt. Herr Herr. Főként a neve és magyar kötődése tette győztessé. Úgy hívják, hogy Matthias Herr. A nyolcvanas években Mohács mellett raboskodott Magyarországon, mert Kelet- Németországból Magyarországon keresztül akart Nyugatra jutni. Nem sikerült, egy magánzárkában kötött ki, ahol a magyar őrök segítségével folyamatosan német könyvekhez jutott. Sőt, valahogy Jókaihoz is, még mindig tudja magyarul mondani a könyvcímeket: "Ety magiar nabob", "A koeszivu emba fiiiai" - sorolta Herr Herr M. beszámolója szerint.