Mínuszok

Reggel mínusz 16 fokra virradtunk. Brrrrr. Nem volt még ilyen hideg, mióta itt vagyunk, sőt. Eddig leginkább pluszok voltak esővel, most viszont dermesztő fagy napsütésben.Mi ennek ellenére eléggé fel voltunk dobódba, mert elkirándult hozzánk Spandauba P. Egyenes Prenzlauer Bergből jött, onnan, ahol szeretnénk kivenni egy lakást. Rávettük P.-t, hogy aludjon itt minálunk. Reggel azt állította, hogy ilyen jól már rég aludt, köszöni, hogy ráerőltettük ezt a programot. Igaz, azt is mondta, hogy már érti, miért terveztünk csoportos érfelvágást. Aztán megmutattuk még neki Spandau belvárosát, jól megfagyasztottuk, hazavittük, tettünk egy kört a leendő bérlemény körül, és megpihentük a spandaui Árkádban. Próbáltunk feltöltődni az emberek között. Ültünk, nyaltuk a fagyit és néztük őket. Ami érdekes, hogy otthon például nem lehet kutyát bevinni egy bevásárlóközpontba. Itt viszont szabad. Az is igaz, hogy eddig el voltunk ájulva az emberek kedvességén, de azért bunyevácból itt is akad épp elég. Például az új, olasz részlegnél, ahol szerettünk volna fagyit venni, az előttünk álló nő a vásárlás után visszalépett, valósággal félrelökte M.-t és mondta a magáét, hogy nem is olyan fagyit kapott, amilyent kért. Mire az olasz kiszolgáló lány egy darabig magyarázattal akart szolgálni, végül a kezébe nyomott egy újabb, hatalmas tölcsér fagyit, ami azért megint inkább a németországiak - nemzetiségre tekintet nélküli - kedvességéről és korrektségéről kialakult benyomásunkat erősítette. Meg az is, hogy a parkolóházban nemcsak a rokkantaknak tartanak fel helyeket, hanem külön a nőknek is. Hm. És a leértékeléseken néha fillérekért lehet venni egy-egy ruhadarabot. M. például ma elvesztette az egyik kesztyűjét, majd míg vártam, hogy végre egy kutyát tudjak lefényképezni, 5 euróért szuper kötött kesztyűt vásárolt a H&M-ben.

 

Idő

Új idők járnak a lányok, asszonyokra. Csinálni kell mindent, még a hagyományos férfimunkát is. Ilyen például a hólapátolás. Ez itt a közös alkotásom a szomszéd férfiemberrel. Egész jó lett. Az a módi, hogy mindenki a saját bejárata előtt eltakarítja a havat, de arra még nem jöttem rá, hogy az utcára vezető közös kocsibeálló tisztításával mi a helyzet. Ez eddigi ittlétünk óta a második hóhelyzet. Az első egy hétvégén volt, és mire észbe kaptunk, már a közös rész is tiszta volt. Akkor nem találtam saját lapátunkat sem, a szomszéd elől vettem el az övét, és a saját seprőnkkel igazítottam hozzá a képhez a mi bejáratunkat. Most is későn érkeztem. Négyen lakunk a két ikerházban, a mi oldalunkon még havas volt minden, szemben pedig az egyik szomszédé volt már tiszta, és készült a kocsibejáró is. A szomszéd dolgozott rajta. Így viszont nem tudtam elemelni a lapátját, emiatt nézegetnem kellett a saját készletünket, és lett is siker, van lapátunk, igaz, két részben, egy lapát és egy szár. Na, de azért összeillesztettem, és nagyon igyekeztem. Én rendes voltam, és a szomszéd kínai elől is eltakarítottam a havat, ezt a szembeszomszéd a másik oldalon nem tette meg az "iketrársával", igaz, egyedül eljutott a bekötőút kétharmadáig, amikor megérkeztem és valahogy elnyökögtem, hogy segítek neki. Amit a válaszból megértettem, hogy ok, övé a bal, enyém a jobboldal és hú, de szép időnk van. Engedte tovább bő lére a társalgást, de teljesen feleslegen fáradt miattam.
Már reggel fél hétkor a számítógép előtt ültünk és vettük a másik repülőjegyet magunknak a jövő heti hazaútra, mert Á. nagyon figyelmesen már este megírta, úgy tudja, a Malév reggel leáll. A leállás előtt nyomtuk a gombot a vételnél, de jó sok pénz buktunk ezzel az akcióval.

Könyvek

Az elmúlt hónapban ennyi könyvvel próbálkoztam, de valahogy egyik sem volt az igazi. Végül kikötöttem Helmut Schmidtnél, és az tűnt a legjobbnak. Legalábbis azokon az oldalakon, ahol Németország múltjával, jelenével, jövőjével foglalkozott, illetve azokon, ahol a fiatal politikusok által követendő magatartásról írt. Aztán a végére jutottam ennek is, és akkor a tartalékhoz, a "Suszter, szabó, baka, kém"-hez kellett nyúlnom. De félve, hogy hamar elfogy, ezzel párhuzamosan az interneten is elkezdtem könyvet olvasni. Túl vagyok egy Jodi Picoult-on (Házirend) és egy Henning Mankellt olvasok most. Állítólag az e-könyv a jövő. Ez elég szomorú. Az interneten például soha nem lehet behajtani a lap csücskét, ott, ahol tart az em-Ber. De ez csak egy kis apróságnak tűnő elem, amiért mégis jobb papíralapú könyvet kézbe venni. Azért van, ami az e-könyv mellett szól: olcsóbb, ami nem utolsó szempont, és nem foglalja a helyet sem a polcon.
Ma iszonyú hideg volt itt, napközben is mínusz 8 fok, ezért csak késve, együtt, kocsival mentünk a boltba, és csak kis késéssel lett ebéd, azaz inkább vacsora. Vagy holnapi ebéd. Gyümölcsleves, most fagyasztott erdei gyümölcsökből, és az újabb próbálkozással pudingporral és tejföllel. Készült még lecsó virslivel, rizzsel és kiflifelfújt. Igaz, ezekből végül alig ettünk. Valahogy nem bírtunk. Eljutottunk egy újabb mélyponthoz. Most ezzel a "mélyponttal" megyünk tovább az úton, visszük magunkkal.
És még mindig nem tudjuk, hogy mi lesz a Malévval, hazajutunk-e, és ha igen, akkor vajon milyen járművel.

Hát

Hát, azt hittük, vége van a lakáslúzerségnek. Hogy végre ráéreztünk, mert rájöttünk, milyen papírok kellenek, beszereztük, csatoltuk, pályáztunk, és még hárman fel is hívtak minket, hogy nyertünk. Aztán most mégis itt állunk tanácstalanul. Olyan tételekből áll a szerződéstervezet, amit nem tudunk összehasonlítani a jelenlegi bérlemény árával. A héten pedig dönteni kell, nincs rá több idő. És több lakást sem akarunk megnézni. Nem csoda, ha az előd feladta a városba költözést. Na. Ehhez a mai feszültséghez hozzájött még, hogy fogalmunk sincs, hazajutunk-e februárban, ha nem lesz Malév. Hát, nem ez volt a legjobb napunk. Annyi biztos. Pedig az eddigi legfinomabban főztem ma. Olivával locsolt, sült kelbimbót, sajtos csirkemellet jénaiban. És még várt ránk a tegnapelőtti sütőtök krémleves.

Tél

 

 

Meglepetés

Ma is folytattuk a lakáskeresést. Igaz, nagyon előrehaladott tárgyalásokat folytatunk valakivel egy lakásról, az eddigiek alapján azonban kevés a bizodalmunk az itteni főbérlőkben, és amíg nincs aláírt szerződésünk, vagy valami megnyugtató lépés, addig keresünk tovább. Amikor beértünk a városba, első utunk egy török hotdogsütő-internetkávézóba vezetett, mert már jártunk ott pénteken is, tudtuk, hogy van mosdó. Beléptünk, és láttuk, hogy a két kis asztal foglalt, férfiak ülik körbe, sörrel a kezükben fél egykor. Ácsorogtunk, kértünk valamit enni, és akkor vettük észre, hogy jé, hiszen ezek magyarok. Magyar munkások. Nekem nem volt annyi bátorságom, hogy megszólítsuk őket, M. viszont azt állítja, időnk nem volt egy beszélgetéshez. Így csak hallgatóztunk egy sort. De persze, nem tudtunk meg semmit, legfeljebb, hogy mi lesz az ebéd.
Két teljesen különböző lakást néztünk meg. Az egyiket egy nyugatnémet, pontosabban hamburgi építésznő hirdette meg, a másikat pedig egy kelet-berlini, a városból Spandauba költöző család. Az elsőnél a szokásos futószalagon ment a lakásnézés, és a legtöbben már az első látásra kibérelték volna az ingatlant, nem akartak rá aludni egyet, a másik helyen az ingatlant megmutató feleség, bár tudta, hogy késünk, mégis megvárt bennünket. Az elsőhöz anyukák is hozták a lányaikat, azoknak kerestek bérleményt, a másiknál nem volt ilyen sok jelentkező. Hát igen, a nem túlzottan rokonszenves nyugatnémet építésznő csak fogadta a bókokat, hogy milyen szuper a lakás, és nem győzte hangsúlyozni - nem leplezett önteltséggel -, hogy természetesen ő tervezte és ő is úgy érzi, hogy remekül sikerült. A beszélgetés végén már tudtunk, hogy bizony, nem minket választ majd, gyanús külföldiek vagyunk, nem helyi gazdagok.

Recyclinghof

Berlinben majd’ minden kerületben van hulladék-újrahasznosító telep, újnémetül Recyclinghof. A berlini köztisztasági vállalat honlapja szerint összesen 15 működik a városban. Mi a spandauiban voltunk szombaton, több tonna újsággal és két roggyant éjjeliszekrénnyel, és mondhatom, nagy élmény volt. A bejáratnál sorompó, az őrszolgálatot teljesítő munkatárs udvariasan érdeklődik, mit hoztunk, majd a válasz alapján közli, hogy hová parkoljunk és mit hova tegyünk.
Külön gyűjtik persze a papírt, aztán van konténer a hűtő- és fagyasztógépeknek, televízióknak és monitoroknak, egyéb háztartási elektromos készülékeknek, szőnyegeknek és egyéb textilneműnek, bútoroknak, elhasznált autógumiknak, fahulladéknak, építési törmeléknek, valamint elemeknek és akkumulátoroknak, különféle üvegeknek, csomagolóanyagnak, szaniter kerámia holmiknak (wc, fürdőkád, mosdókagyló, zuhanytálca), továbbá a kidobott cd-k és egyéb adathordozók számára, illetve nyomtatópatronoknak, elemeknek és akkumulátoroknak, és még néhány más típusú hulladéknak, de ezek most nem jutnak eszembe.
Bizonyos mennyiségig ingyen veszik át a szemetet (építési törmelék lerakásáért például az első 2 köbméter után nem kell fizetni), megrendelésre pedig házhoz mennek lomtalanítani, és viszonylag baráti áron szabadítanak meg a felesleges dolgoktól.
Úgy tűnik, a Recyclinghof látogatása nemzeti sport, legalábbis szombat délelőtt rengetegen voltak és mindenki nagyon szorgalmasan szortírozta a holmiját. A kukásruhás arcok mint valami felügyelők sétálgattak, és szűkszavú, de udvarias utasításokkal irányították a polgárok munkáját, és nagyon erősen figyelték, nehogy bármi is rossz konténerben, ládában landoljon. Velünk nem volt baj, mindent rendesen csináltunk, de az egyik anorákos azért odajött hozzánk, és kedvesen közölte, hogy engedélyt kell kérni a telep vezetésétől, ha feltétlenül folytatni szeretnénk a fényképezést.