Meglepetés

Ma is folytattuk a lakáskeresést. Igaz, nagyon előrehaladott tárgyalásokat folytatunk valakivel egy lakásról, az eddigiek alapján azonban kevés a bizodalmunk az itteni főbérlőkben, és amíg nincs aláírt szerződésünk, vagy valami megnyugtató lépés, addig keresünk tovább. Amikor beértünk a városba, első utunk egy török hotdogsütő-internetkávézóba vezetett, mert már jártunk ott pénteken is, tudtuk, hogy van mosdó. Beléptünk, és láttuk, hogy a két kis asztal foglalt, férfiak ülik körbe, sörrel a kezükben fél egykor. Ácsorogtunk, kértünk valamit enni, és akkor vettük észre, hogy jé, hiszen ezek magyarok. Magyar munkások. Nekem nem volt annyi bátorságom, hogy megszólítsuk őket, M. viszont azt állítja, időnk nem volt egy beszélgetéshez. Így csak hallgatóztunk egy sort. De persze, nem tudtunk meg semmit, legfeljebb, hogy mi lesz az ebéd.
Két teljesen különböző lakást néztünk meg. Az egyiket egy nyugatnémet, pontosabban hamburgi építésznő hirdette meg, a másikat pedig egy kelet-berlini, a városból Spandauba költöző család. Az elsőnél a szokásos futószalagon ment a lakásnézés, és a legtöbben már az első látásra kibérelték volna az ingatlant, nem akartak rá aludni egyet, a másik helyen az ingatlant megmutató feleség, bár tudta, hogy késünk, mégis megvárt bennünket. Az elsőhöz anyukák is hozták a lányaikat, azoknak kerestek bérleményt, a másiknál nem volt ilyen sok jelentkező. Hát igen, a nem túlzottan rokonszenves nyugatnémet építésznő csak fogadta a bókokat, hogy milyen szuper a lakás, és nem győzte hangsúlyozni - nem leplezett önteltséggel -, hogy természetesen ő tervezte és ő is úgy érzi, hogy remekül sikerült. A beszélgetés végén már tudtunk, hogy bizony, nem minket választ majd, gyanús külföldiek vagyunk, nem helyi gazdagok.