München1

 Hat és fél órát vonatoztunk oda és hat és felet vissza, de megérte. Szóval Münchenben jártunk. Először is a kötelesség miatt: ismét a magyar alkotmányról tartottak konferenciát. Ezúttal Berlintől igen messze. És ráadásul délután, így aztán mindenképpen ott kellett aludni. Amolyan "egy bugyis" túrát tartottunk, csak egy tiszta bugyit vittünk, egyik nap mentünk, másik nap jöttük, és kb. fél nap alatt megnéztük a város egy részét. Ezalatt háromszor is volt szerencsénk a német humorhoz. A németek ugyanis közismerten humortalanok, de ha próbálkoznak, az nagyon bénán sül el. Az igazságügyi palotában a belépésnél motozást tartottak, ahová M. lépett oda először, erre a női őr viccesen odaszólt nekem, hogy hát ezek a férfiak, mindig ezt csinálják. Nevettem. (Magamban pedig azon, hogy vajon a táskánkat miért nem világították, vagy vizsgálták át?) Aztán a szálláson a recepciós fiú arra a kérdésre, hogy tudna-e számlát adni, azt válaszolta viccesen, hogy nem. Amikor pedig látta, mennyire elképedünk, azt mondta, hogy csak viccel, és persze, hogy ad. Majd hazafelé a vonaton a jegyellenőr tréfálkozva megjegyezte: sajnos a kedvezményre jogosító kártyájuk nem jó. Hú, totál elhűltünk, hiszem már az odafelé utat megtettük minden zökkenő nélkül. Majd odaszólt, nincs aláírva, de adok egy tollat és írják alá - nevetett. Na, ennyit a német humorról. Inkább olyan hátborzongató, mint felszabadító. A vonatút fantasztikus volt, leszámítva két dolgot. Odafelé, fél órányira Münchentől megálltunk egy alagútban. Se előre, se hátra. Aztán bemondták, hogy kis technikai probléma adódott, igyekeznek megoldani. Jó. Aztán azt mondták be, hogy lekapcsolják a villanyt, senki se essen pánikba. Persze én azonnal pánikba este. Majd az a felszólítás következett, hogy senki ne nyitogassa az ajtókat!!! Nagyon hosszúnak és félelmetesnek tűnt a várakozás. De aztán megoldották a problémát, és hangtalanul siklott tovább az ICE, ahogy addig. Kellemetlen volt még az is, hogy reggel három nagyhangú, vélhetőleg a vasútnál dolgozó férfi utazott, szerencsére, nem Münchenbe, valahol jóval előbb leszálltak. Az egész kocsi őket hallgatta, az egyik, amelyik külön ült, még a mellette ülő, szemmel láthatóan aludni próbáló fiút is szóra akarta bírni. Visszafelé egy modernebb kocsikból álló vonattal jöttünk, és ott ki volt ragasztva minden második ablak fölé, hogy Pszt!, meg egy mobiltelefonozást tiltó tábla. Ezúttal szerencsére mindenki betartotta a szabályokat.

p

Revü

 Láttunk egy show-t a Friedrichstadt Palast-ban. Kaotikus volt az egész, és inkább egy "Csillag születikre" hasonlított. Azaz mindenféle műfaj - a prózát leszámítva - előfordult benne: akrobatikus tánc, légtornász mutatvány, egyéni ének, csoportos ének, tánckar, egy táncos pár, szappanbuborékfújó mester, tánc vízben, tánc homokban, stb. És sajna, nem volt semmiféle összekötő elem, se egy sztori, se egy szereplő, aki minden jelentben felbukkan. Pedig először úgy nézett ki, hogy lesz, hiszen vízzel indították, és a víz vissza is tért párszor, és volt egy Chaplin-szerű figura, de valahogy nem vezették végig ezt a két elemet konzekvensen. Olyan volt, mintha egy revü akarna lenni, de ez meg csak a végére állt össze. Na de, ennek ellenére fergetegesen szórakoztunk. Először is, mert végre voltunk valami színházszerű helyen. Másodszor, egyfolytában az épületet csodáltuk, hiszen ez volt Kelet-Berlin fő szórakoztató helye, a szocreál stílus sok helyen visszaköszönt. Harmadrészt: nagyon hálás volt a közönség. Igaz, hogy leginkább akkor tapsoltak, amikor a szünetben bemondták, hogy ingyen van a pia. A "Show me-t" ugyanis először a sajtónak mutatták be, hogy aztán hírét vigye a világba. Most aztán ez a színház hónapokig csak ezt az előadást tartja a műsoron. Óriási volt a nézőtér, legalább hatszáz ember elfért. Amúgy nem lehetett fényképzeni, csak a legeslegvégén. Ha ezt valaki megszegte, akkor egy szigorú arcú kislány egy táblát - amin egy áthúzott fényképezőgép volt - tartva a feje felett végigjárta a szektorok közötti lépcsőket.

Törzshely

 Abban maradtunk magunkkal, hogy törzshelyet hülyeség választani, mert annyi jó hely van, hogy egy élet kevés lenne a bejárásukhoz. Ahová viszont már harmadszor mentünk vissza, az egy Fischfabrik nevű hely. Egy nagyon pici bisztró, ahol csak halat lehet enni. Hallevest, és halat sütve, főzve, mindenféle módon elkészítve. A lényege, hogy bemegy az ember, próbál az étlap alapján választani valamit, amit aztán előtte sütnek, főznek meg. Általában két ember dolgozik, egy egyik az alapanyagokat készíti elő, a másik pedig alkotja az ételt. Nagy műgonddal. Láttunk korábban egy harmadik fiút is, aki az előkészítés előkészítője volt. Az italt mindenki magának veszi ki a hűtőből, és a végén bemondja a fizetésnél, hogy mit és mennyit fogyasztott. Iszonyú halszaga lesz aztán az embernek, de megéri. Fantasztikusan el lehet nézegetni, hogy valaki nagy szeretettel végzi a munkáját, és közben, ahogy meg sem áll a keze, mégis marad ideje a folyton érkező vendégekkel beszélgetni. Kint, az utcán is lehet ülni, de akkor az ember lemarad a műsorról! Amiért viszont kár lenne. Az uszodánál aznap amúgy belefutottuk egy parkour-edzésbe. Ez egy extrém, városi sport, és az uszoda kietlen vidéke, a sok beton pont jó gyakorlási terep. M. kérésére közlök még néhány képet, amit az utóbbi napok sétai során készítettünk. Egyébékén fényünnep - amikor a középületeket kivilágítják extrán - itt nem egy napig tart, hanem több, mint egy hétig.

Ötlet

 Mindig elképedek itt, hogy milyen aprónak tűnő dolgokkal teszik élhetőbbé a várost, vagy az életet errefelé. Most például a Friedrichstrasse pályaudvarában, belül, középen, ahol mindenki átvág a vágányt keresve, vagy hogy egyen valamit, kiállítottak egy kivonatot a Word Press Photo képeiből. Nagyon díjazom ezt az ötletet. Nem kell drága múzeumi belépőt venni, hazafelé menet is meg lehet nézni a képeket, nem kell külön programot szervezni ezért, de ha igen, akkor még az is jól sülhet el.

Interjú

 Interjút adtam ma a Berlin-Brandenburgi InfoRádiónak. Ja, nemcsak én, hanem az egész csoport. És az is az igazsághoz tartozik, hogy interjúnak sem lehet nevezni azt, amit alakítottunk. A riporternő mindenkit végigjárt az órán, és azt kellett elmondani, hogy hogy hívják, honnan jött, miért van Berlinben stb. Utána belehallgatott az órába, beszélt a tanárnővel, és igyekezett felvenni egy-egy feladatot. De pont iszonyú nehéz téma volt soron, a munkakeresés, és az ehhez kapcsolódó szavak. Szóval, amikor odament valakihez, hogy többet megtudjon, nem járt valami jól. A szünetben meginterjúvolta a tanárnőt is. Azt mondta, hogy a hangulatra kíváncsi. Egyelőre nem tudta megmondani, hogy mikor lesz ez a felvétel adásban. Majd e-mailban megírja a tanárnőnek, ezt ígérte. Amúgy olyannak tűnt, mint az otthoni újságírók, nem volt valami jól öltözött, de kedves volt. Biztos nem kereshet sokat, ahogy a tanárnő sem. Utóbbi tegnap elmesélte, hogy milyen ez a népfőiskolás állás, ahol ő nem alkalmazott, hanem valamiféle önfoglalkoztató, ha beteg, vagy ha szünet van, nem fizetnek. Mondta, hogy a kormány a külföldiek integrálására szánt pénzt folyton emeli, de az ezzel foglalkozó tanárokét soha. Elég bicskanyitogató lehet ez, amúgy. A munkanélküli külföldieket támogatják, de a saját tanáraikat nem. (Hozzátette azt is, hogy szerencsére neki van egy másik állása, egy kis rádiónál újságíró, és azok fizetik utána a biztosításokat.) A spanyol fiúval battyogtam ma egy kicsit hazafelé, mondta, hogy csak addig lesz Berlinben, amíg a nyelvet meg nem tanulja, mert ugye, itt nincs munka, kénytelen lesz egy másik német városba költözni. Amúgy nem tervezi, hogy Németországban marad, szeretne hazamenni, de ott ugye, nincs munka. Mondta, hogy rengeteg itt a spanyol, de nem sokat mozog velük, mert folyton buliznak, őt pedig más érdekli, például a sport. Ja, és még arról, hogy nagyon érdekesek errefelé az emberek. Tegnap egy idősebb férfi addig üvöltözött a Lidl-ben, hogy nyissanak már ki még egy pénztárt, mert borzalmas, amiért várni kell - amúgy kb. 3 ember állt előtte, közte én -, hogy szó nélkül kinyitották. Ma pedig egy pasi úgy kapaszkodott az uszodában a medencébe, hogy nem bírtam miatta bemenni abba sávba (ahol egyébként a legkevesebben voltak), percekig vártam, hogy elindul, vagy félrehúzódik. De egyik sem. Rám nézett, és azt mondta, elnézést, önnek muszáj lezuhanyoznia. Mármint a medencébe lépés előtt. Mondom neki, ok. És bemásztam a vízbe. Erre ő totál kiakadt. Hát, így jártam.

Fényünnep

Úgy látszik, hogy itt mindig szórakoztatják valamivel a nagyérdeműt. Épp csak vége lett a berlini Oktoberfestnek, majd az újraegyesülési ünnepeknek, már itt is volt tegnap a Fényünnep. Az, amikor este a középületekre különféle képeket vetítenek ki. Egész estes program, ha az ember végig akarja járni a helyszíneket. Ami látványos volt: megcsappant a turisták száma. Hát, bizony, az októberi Berlin minden, csak nem barátságos. Felhő, hideg, szél, eső - ezek váltakoznak és különféle kombinációkat adnak elő.