Színház

 Hát, akkor én most a mozi után a színházat is kipiáltam egy időre. Pénteken színházban voltunk, és egy magyar darabot láttunk német feliratal. Először nagyon megörültem, hogy milyen jó lesz magyar szót hallani, meg majd megfürdeni a magyar sikerben. Nem volt telt ház, és már előttem is akadt olyan, aki előadás közben hagyta el a nézőteret. Az egész egy hosszú megerőszakolós jelenettel kezdődik. És tart és tart. Megfogadtam, ha lesz még egy hasonló, én is kijövök És amikor elkezdték már vetítővászonra játszani újra az első jelenetet, ki is mentem. Ami amúgy érdekes volt benne, hogy már P. mondta korábban: németül nincsenek olyan cifra és durva káromkodások, mint a magyar nyelvben. Itt aztán magyarul a legdurvábbak voltak, olyankor egyáltalán nem volt német felirat a kivetítőkön. Hazafelé egyébként, éjjel 11-kor végre kipróbáltunk egy olyan török gyorskajáldát (ezt a linket érdemes megnézni, annyira ötletes a honlapja ennek az utcai kifőzdének), amit már kétszer is láttunk, de mindig akkora sor volt, hogy nem álltunk be. Most, éjjel kisebbnek tűnt, ezért ki is bekkeltük. Megérte. Ilyen finom húst pitaszerűségben, és finom zöldségekkel még nem ettünk. Aztán meg eltévedtünk, rossz S-Bahnra szálltunk. Felmentünk a felszínre, hátha rájövünk, hol vagyunk, de nem jártunk sikerrel. Viszont elcsíptünk egy buszt, ami az Alexanderplatzra ment. Jó későn, ugyan, de azért hazaértünk. Közben mindenféle bulizós hordákkal találkoztunk. A metróban, az Alexanderplatzon volt olyan is, hogy valaki egy iszonyú nagy sztereórádióval jött (ahogy azt a 80-as évek filmjeiben lehetett látni), iszonyú hangerővel üvöltetve. Mindenféle sörözős csoportok találkoztak, aztán mentek tovább.

Karácsony

A karácsony ugyan még elég messze van, de a Potsdamer Platz-ot már ünnepi hangulatba öltöztették. Építettek egy óriási csúszdát, ami este is nyitva van, gumikereken lehet lecsúszni. De már ott vannak a forralt boros árusok, és más szemfülesek, akik most aztán több hétig etethetik az éhes németeket és turisztokat. Persze, az továbbra is felfoghatatlan, hogy hogy lehet ebben a városba bárki éhes. Akármerre megy az ember, terjeng a kajaszag, sül a kolbász, csábítóan kacsingat egy szendvics. Ami a legjobb, hogy elég enyhe ez a november, így aztán még viccesebb ez a korai karácsonyi feeling.

007

Most egy darabig nem megyünk moziba, az biztos, annyira sokkoló volt a tegnap este, de nem a film miatt. Megnéztük az új James Bond-filmet. Kiválasztottuk az "olcsó napot", amikor "csak" 8 euró volt fejenként a jegy ára a KulturBrauerei-ban. M. már délután megvette a jegyeket, hogy ne kelljen sorban állni, hiszen a filmet csak múlt hét óta játszák. Este negyed 9-kor kezdődött a vetítés - elvileg. Az előadás telt házas volt, amire itt még nem volt példa. Szóval negyed 9-kor elkezdték játszani a reklámokat. Ez több, mint fél óráig tartott. Tehát úgy háromnegyed 9 körül kezdődtek a filmajánlók. Úgy, hogy a végén valamikor 9 előtt kezdődött maga a film. Itt ugye nem kólát, hanem sört isznak az emberek az előadás alatt, így már a főcímnél elkezdődött a WC-re járás. Ez aztán tartott egész film alatt. Aztán egyszer csak, amikor éppen egy lövést készítettek elő a filmben, szünet lett!! Talán azért, hogy aki mégsem ment ki a WC-re, az majd most. Hát, akkor most is sokan mentek pisilni. Majd folytatódott a film (a WC-re járással együtt), és éjjel fél 12-kor már indulhattunk is haza. Ezt ma valahogy elmeséltem az egyik spanyol lánynak az órán, és azt mondta, hogy Spanyolországban nincsenek reklámok a moziban a filmek előtt, csak filmajánlók, és nem lehet sört kapni, ha pedig valaki hangoskodik a film alatt, azt lepisszegik. Egyébként M. a helyi "megmentőben" nyomja a hétköznapokat. Ma a színésznő szemüvegét és bánkártyáját találta meg a ház bejáratánál, a biciklik között. Hívta, sms-t írt neki, majd végül becsengetett. Kiderült, hogy a szemüvegét tegnap este óta keresi, és megnézte a ház előtt is, de nem találta meg.

Színésznő

 Ismét a színésznőnél jártunk vendégségben. Minden az eddig megszokottak szerint zajlott. Már írhatom ezt. Ugye. Szóval a színésznő irtó hálás M.-nek, hogy az minden áldott nap leviszi neki a kedvenc újságját. Ha nem vagyunk itt, akkor M. előre szól, hogy vegye el az ajtónk elől. Cserébe időnként meghív minket. Mi pedig mindig viszünk egy-egy magyar bort, amivel nagy sikert aratunk. (Itt már próbáltunk középkategóriás német borokat, de mind-mind melléfogás volt. Otthon azért már nem drágán lehet kapni iszonyú finom magyar bort. Ezzel mindig fel is vágunk.) Tehát megérkeztünk, és mint mindig, a volt férje is ott volt a vacsorán. Azért elképesztőek a férfiak (ezzel fárasztottam M.-met a vacsora után). A színésznő férje, ugye, elhagyta a színésznőt egy másik nőért, valamikor régen, aki akkor kisírta a két szemét, majd végül Berlinbe költözött, ahová korábban a férje és a fia ia. Ám a színésznő most is folyton a csapodár volt férje kedvét kereste, szedett neki, elé tette a kaját, meghallgatta a hülyeségeit. A színésznő ugyanis elég okos, és vág az esze, a férje pedig csak a saját nünükéiről tud beszélni, igaz, azért jó fej. A színésznő amolyan őszi vacsorát főzött: sütőtöklevest, gombás rizottót. Finom volt mind a kettő. Jót röhögtünk azon, amikor M. benyögte, hogy a "Vidéki körorvos" című filmje rajongója vagyok. Én. Láttam a sorozatból vagy kettő részt, iszonyú blőd. Mindenesetre a színésznő is röhögött, ő is tudja, hogy milyen gagyik a német sorozatok. A filmet egyébként befejezik, vagy 25 év után, ő öt évig játszotta a főhős anyját, minden nyáron ugyan abban a faluban forgattak. Azt mondta, végül is, nem bánja, hogy vége, mert elég unalmas már, de azért jó volt mindig a megszokott dolgokkal találkozni, a megszokott panzióval, megszokott emberekkel. Mesélte, hogy most akkor nem lesz munkája, de több lábon áll. Például fiatal színészeket coachol, azaz felkészíti őket a filmforgatásra. (Ezeket M.-től tudom, mert azért sok mindent nem értettem.) Szóval olyan gyorsan forgatnak le egy-egy filmet, hogy a rendezőnek nincs ideje mindenkinek elmagyarázni a teendőjét. Már kész alakítást vár a szereplőktől. És ezekre fel kell készülni, mert ha valaki egy forgatáson elbukik, többet nem hívják. A színésznőnek majd lesz az egyik újság szerkesztőségében is önálló estje, oda meg is hívott minket. Amúgy a férjével együtt dicsérték a magyar embereket, hogy milyen vendégszeretőek. Mesélték, hogy voltak egy zarándokúton Franciaországban, és az egyik faluban este akartak volna szerezni egy üveg bort. De a helyiek azt felelték, hogy nem adnak. Azt mondták, hogy ilyen Magyarországon nem fordulna elő. Nagyon érdeklődőek voltak, M.-nek mindig be kell számolnia, hogy mi van Magyarországon, hogy élnek arrafelé a népek. A színésznő elmesélte azt is, hogy majd, ha nyugdíjba megy, három helyről kap ellátást, ezek közül egyik az állami. Az összegeket azonban összeadják, és szja-alá vonják, azaz megadóztatják, és emellett egészségügyi járulékot is vonnak belőle. Szóval neki helyén van az esze, gyűjt, dolgozik, lakást kiad, és ha kell segíti a fiát. Ja, és eteti az elvált férjét. Hát, így.

Csalódás

 Csalódtunk M.-mel a berlini InfoRádió riportjában, abban, amelyiket a nyelviskolás csoportomban készített az újságírónő. Az történ, hogy múlt csütörtökön telefonált Beate, az egyik tanárnő, velem akart beszélni. Ezen teljesen elképedtünk M.-mel, és végül azért ketten hallgattuk végig a mondandóját. Ez arról szólt, hogy másnap, pénteken délelőtt kétszer is lemegy az InfoRádióban a riport, meghatározott időpontokban, de ugye pont nem Beateval, hanem Brittaval lesz óránk. Beate próbálta felhívni Brittat, hogy értesítse, de nem érte el. Erre én azt ígértem, hogy ok, viszek egy rádió pénteken. Ez elég meggondolatlan mondat volt, mert csak nehéz rádiónk volt, és olyan, amin itthon is elég nehezen találtuk meg az InfoRádiót. Megnéztük az interneten, hogy egyáltalán jól értettük-e Beatet, és kiderült, a rádió honlapján már fent van a hanganyag is. Végül egy kis diktafonra vettük fel az egészet, és el is vittem másnap magammal. Még itthon meghallgatva kiderült: nem a csoportról szól a 8 perces riport, hanem a népfőiskolás tanárok sanyarú sorsáról. A címe is valami olyasmi volt, hogy napszámért dolgoznak. A csoportból csak 5 ember bemutatkozását találta érdekesnek a riporternő, persze a spanyol, a moldáv fiúét, a brazil, a francia és a filippin lányét. Az anyag lényege az volt, hogy amíg a bevándorlók oktatása amolyan "zászlóshajó"-programja a német államnak, addig az őket oktatató tanároknak nehéz az élete. Úgy alkalmazza őket ugyanis, hogy nem fizet utánuk biztosítást, a szünetekre nem kapnak pénzt, és akkor sem, ha betegek és hiányoznak. A pénzből havi nettó 1.200 euró marad meg egy tanárnak, ami egy otthoni tanárfizetésnek ugye elég jó lenne. Itt azonban a harmada talán egy "rendes" tanárénak, plusz ugye a lakásbérlet-divat miatt sokat kell költeni a bérleti díjra is. Beate azt is elmondta magáról a riportban, hogy van két gyereke, egy "partnere", aki viszont nem családfenntartó. Na, ilyenek ezek a modern népek. Persze, ha azt vesszük, hogy egy munkanélküli 600 eurót is megkap havonta, és még a lakbérért, a fűtését is fizetik utána, plusz kap munkanélküli igazolványt, amire több kedvezményre is jogosult, például ingyenes BKV-bérlethez jut, akkor már kevésnek tűnik a népfőiskolás tanárok bére. A népfőiskola délelőtti óráira természetesen csak munkanélküliek járnak, így hozzájuk képest bicskanyitogató lehet egy tanár helyzete. A vietnami lány például iszonyatosan büszkén tudja mesélni, hogy ő már sok évet dolgozott itt. Ez a sok is vagy 5-6 év lehet, szóval megérdemelten veszi fel a munkanélküli segélyt és a lakbértámogatást. Az iskolára visszatérve: elég nehéz elviselni az embereket. Van, hogy veszekednek az órán, van, hogy "szétverik" az órát mindenféle kérdéssel, és azt hiszik, hogy csak miattuk van az oktatás, mások folyton a szünetet kérik számon, majd elfelejtenek arról időben visszajönni. A két tanárnő szinte sosem figyelmez, hogy vajon miért, rejtély. Talán ez már nincs benne a bérükben, vagy nem akarnak energiát pazarolni erre, netán félnek, hogy ha túl szigorúak, az öntudatos diákok "feljelentik". Mindenesetre iszonyú fárasztó egy-egy ilyen nap. A riportról szóló felvételt elvittem pénteken, Britta nagyon örült, le is játszottuk, de aztán, mivel a többiek hallották, hogy nem nagyon szerepelnek abban, nem mutattak nagy érdeklődést. Hát, így.

Lopás

Ráfázott a ház arra, hogy kiutálta Herr Müllert. Herr Müller volt az, aki az utcafronton lévő épületben lakott, de az ablaka, erkélye befelé, a mi házunkra nézett, és minden, szerinte szabálytalanul eljáró emberrel artikulálatlanul üvöltött. De ez azt jelentette, hogy figyelte a házat, az udvart. Most, hogy a bérleti szerződése lejárt, és viselkedése miatt nem hosszabbították meg, elköltözött, igaz, valahová a közelben, mert minden reggel pontban fél kilenckor megjelenik itt, és talán, ha jól láttam, összesepri a lehullott faleveleket. De hát ugye, az udvart nem tartja szemmel. Meg is lett az "eredménye": egyik éjjel a három, a két ház udvarát elválasztó nagy cserepes virág közül kettőt elloptak. Ezt onnan tudjuk, hogy az egyik itt lakó folyamatosan ír e-mailt a többieknek, köztük nekünk, arról, mi történt az elmúlt időben. Ő írta, hogy egyik éjjel arra ébredt, hogy egy piros autóba pakolják be a két virágot. Nekem megvan a fixa ideám arról ki volt: új kertészek vannak ugyanis, én rájuk gyanakszom. A korábbi kertészt, mindenest elbocsátották, mert az utóbbi időben elfelejtett eljönni, pedig havonta két egész napos munkáért kapott vagy 400 eurót. De hát, nem becsülte meg magát, és másokat bíztak meg. Míg a slendrián férfi nagyon szimpatikus volt, az új kertészek már kevésbé. Két nő, talán egy férfi volt, és egyszerre nyomták a nagyüzemi munkát, a fűnyírást. Folyton nagy dérrel-durral, felhajtással dolgoztak. És totál ellenszenvesek voltak. Amúgy elképesztő, magyar ésszel felfoghatatlan élettörténetek vannak errefelé. A legújabbat T.-től, egy magyarországi ismerősömtől hallottam, aki 5 hónapra Berlinbe költözött - "lakáscserével". Őt a berlini művészeti élet vonzotta ide, kíváncsiságból jött, egy kanadai pár lakásába. A kanadaiak távmunkában dolgoznak, azaz Kanadában van a munkáltatójuk, de hat hónapnál többet - az adózás miatt - nem tölthetnek egy huzamban Németországban. Ezért aztán kapva-kaptak a magyar lakáson, és áttették a székhelyüket Budapestre. Most az van, hogy mindenki fizeti továbbra is a saját lakását, a rezsit is, és megesküdött az életére, hogy vigyáz a másik lakására.

Halloween

Berlinben folyton azt érzi az ember, hogy lemarad valamiről. Mindig van valami program. Szombaton csak úgy találomra kiválasztottunk egyet az újságból. Egy Halloween-rendezvényt, egy flash mob-ot néztünk meg. Ez úgy nézett ki, hogy egy előre meghirdetett időpontban egy megbeszélt helyen találkoztak azok, akiknek volt kedvük beöltözni zombinak. Hát, elég sokaknak volt. És akadtak, akik időt, pénzt, energiát nem kíméltek, hogy élőhalottnak nézzenek ki. Aztán, amikor úgy jól összegyűltek az Alexanderplatz mellett egy parkban, akkor a főnök, egy bohóc vezetésével elindultak gyalog a Brandenburgi kapuhoz. Az úton persze ijesztgették a járókelőket. A bohócnak amúgy elég nehéz feladata volt. Előre elmondta a szabályokat, hogy az úton nem szabad menni, be kell tartani a közlekedési szabályokat, stb. De azért egy zöld lámpa alatt persze nem sikerült átérnie ekkora tömegnek, így aztán volt autódudálás gazdagon. Akkor aztán a bohóc kezébe vette a hangosítót, és újra elmondta a feladatot. Idáig tartottunk velük, aztán szép csendben leléptünk. Egyébként nem csak a flash mob divat errefelé, hanem az "installáció" is. Itt ugyanis mindenki művész. Ha az ember rákérdez, hogy milyen művészeti ágat képvisel az illető, nagy valószínűséggel azt válaszolja, hogy az installációt.