BNV-OMÉK

Ma a berlini BNV-n jártunk, ahol német OMÉK-ot tartanak. Azaz a Messe Berlinen, ahol Grüne Woche-t, mezőgazdasági vásárt rendeznek, igaz, világméretűt. A leginkább reptérhez hasonló épületegyüttesben a hatalmas méretei ellenére nagyon jól lehet tájékozódni, és szinte "lötyögött" benne a legalább 60 országot képviselő 1.600 kiállító. A magyar stand az apró ír, a nagyobb bolgár és a hatalmas norvég pavilon szomszédságában állt. De amíg jellemzően a több ország ragaszkodott a sztereotípiákhoz, a magyar inkább próbált modern lenni. A bolgár néptáncosok legalább fél óránként előadták a műsort, a norvégok mintás pulóverben ittak a rénszarvasok tövében, az írek söröztek és készítették elő a terepet egy koncertnek. Nálunk se matyóbaba, se fűzérbe kötött pirospaprika nem volt. Helyette volt Budapest Bistro, ami kínált ugyan hagyományos ételeket, gulyásleves és libamájat, csak egy kicsit másként. A berendezésből is nehezen lehetett kitalálni, hogy magyar, csak a felirat hírdetette. Hogy bevált-e a taktika, az nem derült ki, mert nem vártuk ki a delet és az ételekből sem kóstoltunk. Ettünk viszont lengyel croissant, aztán végül a német - zsemlébe csomagolt - kolbásznál kötöttünk ki.

Az agrárminiszter itt is, mint otthon, végiglátogatja a standokat és mindenhol iszik egy kupciával, igaz, csak képletesen. A sajtó előtte szalad, úgy, hogy az újságírókat egy-egy táblát cipelő lány vezeti. És itt, is, mint otthon, rejtély, hogy miért is kedvelik az ilyen rendezvényeket az emberek. Itt, a nemzetközi seregszemle miatt talán egy fokkal érdekesebb a kiállítás, sok féle ízvilágot meg lehet kóstolni, a bioételeknek pedig külön óriási terme van.

M. pedig Jetiüzemmódban (nagy szakállal, félálomban, elcsigázva) nyomja a témát, de nyomja.

Haza

Ma majdnem hazamentünk. Annyira leeresztettünk.Egy újabb lakást hiába pályáztunk meg. Ez már tényleg nagyon jó volt, nagyon jó helyen, jó áron, de itt is kérdőív kitöltésével kellett pályázni, és nem nyertünk. Egyre rejtélyesebb, hogy vajon hogy is lehet jó lakáshoz jutni Berlinben. A kínálatból sem könnyű választani, kevés a jó, megfizethető albérlet. Ha végre találtunk, akkor jön a levelezés, majd az egyezkedés, hogy mikor lehet megnézni. Ha megnéztük és tetszik, akkor még mindig nem lehet kivenni; mert pályázni kell. Most tanácstalanok vagyunk, hogy miért nem tetszünk a "házkezelőknek". Talán azt nem kellett volna mondani, hogy otthonról megy a munka, vagy talán, hogy szeretnénk egy tányéros antennát kitenni az erkélyre, vagy az a baj, hogy magyarok vagyunk? Nem tudni.
Aztán este meg füstölt az autó. 17 éves, de eddig egész jól ment, és most nincs is arra pénzünk, hogy vegyünk egyet, ennek kellene még kitartani egy darabig. De füstölt. Még be tudtunk fordulni vele a városban fenntartott garázsba. Mikor újra megnéztük, láttuk, hogy talán nincs benne olaj. Elmerészkedtünk az első benzinkútig, és tényleg, egy csepp, nem sok, annyi sem volt benne. Most jól fel lett töltve, és olyan hálásan duruzsolt hazafélé a motor, mint még eddig talán soha.
Szóval, majdnem hazamentünk.
Haza, ami most nagyon közelinek tűnik. Miden nap, minden hírben, minden műfajban itt van.

Szerda

Van abban valami szürreális, ahogy az em-Ber sétálgat egy  berlini plázában. Elmélyülten nézeget a leértékelt holmik között, hol itt, hol ott. Majd felkapja a fejét, hogy jé, itt németül beszélnek. Pedig volt egy pillanat, amikor azt hitte, otthon lődörög a holmik között. Ja, és persze a kasszánál is kiderül, hogy ez itt egy másik ország, másik nyelv. A spandaui Árkádban sok, az otthonihoz hasonló bolt van: H&M, Saturn, Tamaris, Rossmann, DM. Illetve fordítva: sok itteni üzlet otthon is fellelhető. Azt nem tudom felmérni, hogy otthon hányan lézengenek napközben egy bevásárló központban, mindenesetre itt elég gyér a vásárlók száma.

 

Iskolából hazafelé tartó gyerekek, kávé mellett trécselő nyugdíjasok. Ja, és a bevándorlók feleségei, mindenféle nációból. Kiderült ma az is, hogy Spandauban piac, vagy piacszerűség is van szerdán. Friss zöldségeket, halat, húst, tojást lehet kapni. És szinte minden pultnál valamilyen gyorskaját. Sült krumplit, halas szendvicset. De hát Spandau szerdán sem sokkal izgalmasabb, mint vasárnap, igaz, van valamilyen jópofa, kisvárosi hangulata.

 

 Joanna minden órán tart valamilyen "kiselőadást", talán bízik abban, hogy valaki megérti. Ma arról szónokolt, hogy mindenki magának tanul és nem takarózhat azzal, hogy nem ér rá, mert dolgozik, a gyerekkel foglalkozik, főz. Ő például angolul tanul, és minden nap tud rá fél órát szánni. Trenírozni kell az agyat - magyarázta. Az apósa és az anyósa, akik már elmúltak 70 évesek hobbiból nyelvet tanulnak. Az apósa például egy héten egyszer angolórára megy. Mindezt a szódolgozat eredményét értékelve adta elő, mondván, mindenkié borzalmas lett! 

 (Kivéve egy fiatal török lányt és engem:)

Kedd

Ezt a képet M.-nek készítettem, hogy majd egyszer ír egy bejegyzést arról, miért is szereti Berlint. De erre a közeljövőben semmi esély, annyira elfoglalja a munka, a lapszemle, a lakáskeresés, számlák értelmezése, intézése stb.
Szóval elvettem tőle a képet, hogy a hétfőt és keddet ellenpontozzam vele. Ez a két nap ugyanis teljesen az ellenkezője volt a kép hangulatának. Nyomi, szürke, nehéz.
Hétfőn szakadt a hó, szerencsére nem maradt meg, mert az biztos, hogy a spandaui kis utcákba nem jut majd el a hókotró. Mára megenyhült, de szürke maradt az ég.
A tanfolyamon egyre nehezebb elviselni a török uralmat, főleg, hogy megint megkerült a padszomszédom, aki nem lát, de nem hord szemüveget. Ajánlom neki, hogy a táblát másolja, de azt sem látja, és leginkább a füzetembe szeret behajolni, amit elég nehézen viselek.
Kiderült, hogy én vagyok az egyetlen diák, aki ebben a csoportban fizet a tanfolyamért, a többieknek vagy a munkaügyi központ, vagy a "bevándorlókból németeket gyártó" ügynökség állja a cehhet. Kiderült az is ma, hogy a nők gyerekei írják a házi feladatokat, és intézik az ügyeket is, például, ha orvoshoz kell menni. A gyerekek szinte már majdnem mind itt születtek.
Csak nekem, meg egy fiatal török lánynak és a lengyel és a thai lánynak nincs gyereke. Johanna az óra elején legalább 15 percet az adminisztrálással tölt, több névsor is van, én csak a jelenlétit írom alá, a többieknek igazolásokat kell küldeni a fizető szervek felé. Ha hiányoznak, akkor igazolást kell hozni az orvostól például. Johanna ma a gyerekek számát, születési évét írta össze.
Ma íratott egy tesztet 10 darab ige múlt idejéből, előtte elmondta, hogy csak a két szóból álló formát kéri, erre ad 10 percet. Az olasz és a thai nők azonban nem értették meg a feladatot, csak írtak és írtak, majd kiderült, mondatokat gyártottak. Ezt felismerve össze-visszakapkodtak aztán, és nem lettek készen. Legszívesebben nevetnék ezen, de ma ehhez sem volt erőm.
Az elég nehéz, hogy a 11. leckénél kapcsolódtam be, és hiába tanulom meg ezeket, hiányzik az előző legalább 8, mert otthon kb. az első kettőig jutottam el.
Miközben engem ezek a mikroizék kötnek le, a német sajtó, az újságok, a rádió, tv állandóan Magyarországgal foglalkozik.

 Ez egy mai.

Ez egy tegnapi.

Politika

Egy hős vagyok. Közel két órát ültem végig egy német nyelven folyó beszélgetésen vasárnap délben. A nyelvtudás hiánya ellenére érdekes volt, és akadt olyan szófordulat, amit magam is megértettem.
M. hivatalból látogatott el az eseményre, én pedig vele tartottam, mert "gondos háziasszonyként" az ebédet - karfiolleves, sült csirkeszárny - már előző nap elkészítettem, így aztán az, hogy én is elmentem vele, nem okozott az "etetésben" problémát.
A beszélgetést a Schaubühne színházban tartották, az volt a címe, hogy az „Antiszemitizmus Magyarországon – Mit lehet tenni?”, és négy magyar származású meghívott volt: Heller Ágnes filozófus, Ivan Nagel magyar származású német színházi ember, Paul Lendvai magyar származású osztrák újságíró és Schiff András zongorista.
A rendezvényt a Bundeszentrale für politische Bildung nevű állami intézmény támogatta. Ez a szervezet mindenféle kiadvánnyal, meg rendezvénnyel próbálja elősegíteni a demokratikus játékszabályok ismeretének mélyítését, a politikai ismeretek terjesztését. Óriási volt az érdeklődés, a szervezők a kérdésünkre elmondták, hogy minden jegy elkelt. A négyszáz fős terem dugig volt, még a lépcsőkön is ültek.

A terem olyasmi volt, mint Pesten a Trafóé - csak jóval nagyobb -, ahol a Pintér Béla-féle társulat játszik. A jegy 2,50 euróba került, és egy díjazott német újságíró vezette a beszélgetést. A kérdésfelvetés talán nem tűnt aktuálisnak, de a magyar meghívottak már a második körben az aktuális magyarországi helyzetre terelték a szót. Elképesztő volt látni, hogy a három, több mint 80 éves vendég micsoda szellemi frissességel bír még ma is. Ivan Nagel egyedül már járni sem tud, úgy vezették ki a végén, de azért itt volt, eljött, és olyan lendülettel adta elő a véleményét, mintha 50-60 évvel fiatalabb lenne. Kicsit másfajta közönség volt, mint a spandaui moziban: főként a középkorú, vagy annál idősebbek drágább ruhákba, ékszerekbe voltak beöltözve, és a "színházi" élményt összekötötték egy locsogós vasárnappal - a színház Charlottenburgban, a nyugat-német polgári közép legtipikusabb városnegyedében van. 

A büfében falatoztak, örültek egymásnak, kávéztak, eszegettek már a program kezdete előtt bő egy órával is. Lehetett azért magyar szót is hallani, de az érdeklődők túlnyomó többsége német volt.

A négy szereplő a mai helyzetről azt mondta: a nyugati sajtónak nagy szerepe van, abban, hogy ma már másként viszonyulnak külföldön a magyar kormányhoz, mint korábban.

Nagyon érdekes volt a színház "ruhatára", ilyen még otthon nem láttunk. Csak szekrények voltak végig, mindenki bepakolhatta a kabátját, táskáját, mert 2 euró fejében - amit végül kivehetett - bezárhatta az ajtót és eltehette a kulcsot. Egy kislány pedig azért álldogált ott, hogy ha valakinek nincs 2 eurósa, akkor váltson.

Mozi

A mozi a luxuscikkek közé tartozik. Egy jegy majdnem 10 euróba kerül. Egyelőre csak a spandaui mozit tudtuk felfedezni, de - mint a két látogatásból kiderült - előbb kell megvenni a jegyet, mert estére hosszú sor kígyózik és már nem kapni a jobb helyekre. 

Valamivel előbb érkeznek a filmek, mint Budapestre, tegnap A tetovált lány amerikai változatát láttuk, "Verblendung" címen futott. Hát, semmiben sem különbözött a svéd eredetitől és, mivel olvastam is már, még értettem is belőle valamit. Három darab kerek egész mondatot is elkaptam, pl. azt, hogy "Ich zahle meine Miete".

A közönség viselkedése kicsit fura, de lehet, hogy csak a spandauié, ezt még tesztelni kell. Sokan érkeznek késve, és még többen beszélgetnek hangosan. Tegnap egy ilyent le is hurrogtak, de ezen eléggé meg is sértődött az érintett. Kilószámra eszik a kukoricát és a csipszet, amihez sört isznak. Rengetegen mennek aztán ki film közben, vélhetőleg a mosdóba, de van, aki telefonálni.

Kollwitzplatz

A tér, ahol az egy főre jutó gyerekek száma a legnagyobb egész Németországban. Szombatonként heti piacot tartanak. M. azt mesélte, hogy az újságok írták: ez a legfelkapottabb hetipiac a városban, de a lakók nemtetszése miatt nemrégiben áthelyezték a tér egyik feléről a másikra. Ha majd megismerjük a berlini hírességeket, még paparzzik is lehetünk, itt állítólag gyakran megfordulnak. A piacon mindenfélét lehet kapni: biozöldséget, sok a halárus, vannak "elvarázsolt" ruhák, ékszerek, és tele van ételárusokkal. Van itt kolbász zsemlével, de halleves is. Nem ritka az a látvány, hogy apukák tolják a babakocsikat, miközben a gyerek falatozik, ismerősökkel trécselnek a felnőttek, a bevásárló szatyor mellett egy-egy virágcsokor is igyekszik hazafelé. M. azt is megjegyezte, hogy szinte mindenki Tagesspiegelt, a berlini liberális lapot olvasta, vagy az lapult meg a szatyrában.