Lopás

Ráfázott a ház arra, hogy kiutálta Herr Müllert. Herr Müller volt az, aki az utcafronton lévő épületben lakott, de az ablaka, erkélye befelé, a mi házunkra nézett, és minden, szerinte szabálytalanul eljáró emberrel artikulálatlanul üvöltött. De ez azt jelentette, hogy figyelte a házat, az udvart. Most, hogy a bérleti szerződése lejárt, és viselkedése miatt nem hosszabbították meg, elköltözött, igaz, valahová a közelben, mert minden reggel pontban fél kilenckor megjelenik itt, és talán, ha jól láttam, összesepri a lehullott faleveleket. De hát ugye, az udvart nem tartja szemmel. Meg is lett az "eredménye": egyik éjjel a három, a két ház udvarát elválasztó nagy cserepes virág közül kettőt elloptak. Ezt onnan tudjuk, hogy az egyik itt lakó folyamatosan ír e-mailt a többieknek, köztük nekünk, arról, mi történt az elmúlt időben. Ő írta, hogy egyik éjjel arra ébredt, hogy egy piros autóba pakolják be a két virágot. Nekem megvan a fixa ideám arról ki volt: új kertészek vannak ugyanis, én rájuk gyanakszom. A korábbi kertészt, mindenest elbocsátották, mert az utóbbi időben elfelejtett eljönni, pedig havonta két egész napos munkáért kapott vagy 400 eurót. De hát, nem becsülte meg magát, és másokat bíztak meg. Míg a slendrián férfi nagyon szimpatikus volt, az új kertészek már kevésbé. Két nő, talán egy férfi volt, és egyszerre nyomták a nagyüzemi munkát, a fűnyírást. Folyton nagy dérrel-durral, felhajtással dolgoztak. És totál ellenszenvesek voltak. Amúgy elképesztő, magyar ésszel felfoghatatlan élettörténetek vannak errefelé. A legújabbat T.-től, egy magyarországi ismerősömtől hallottam, aki 5 hónapra Berlinbe költözött - "lakáscserével". Őt a berlini művészeti élet vonzotta ide, kíváncsiságból jött, egy kanadai pár lakásába. A kanadaiak távmunkában dolgoznak, azaz Kanadában van a munkáltatójuk, de hat hónapnál többet - az adózás miatt - nem tölthetnek egy huzamban Németországban. Ezért aztán kapva-kaptak a magyar lakáson, és áttették a székhelyüket Budapestre. Most az van, hogy mindenki fizeti továbbra is a saját lakását, a rezsit is, és megesküdött az életére, hogy vigyáz a másik lakására.

Halloween

Berlinben folyton azt érzi az ember, hogy lemarad valamiről. Mindig van valami program. Szombaton csak úgy találomra kiválasztottunk egyet az újságból. Egy Halloween-rendezvényt, egy flash mob-ot néztünk meg. Ez úgy nézett ki, hogy egy előre meghirdetett időpontban egy megbeszélt helyen találkoztak azok, akiknek volt kedvük beöltözni zombinak. Hát, elég sokaknak volt. És akadtak, akik időt, pénzt, energiát nem kíméltek, hogy élőhalottnak nézzenek ki. Aztán, amikor úgy jól összegyűltek az Alexanderplatz mellett egy parkban, akkor a főnök, egy bohóc vezetésével elindultak gyalog a Brandenburgi kapuhoz. Az úton persze ijesztgették a járókelőket. A bohócnak amúgy elég nehéz feladata volt. Előre elmondta a szabályokat, hogy az úton nem szabad menni, be kell tartani a közlekedési szabályokat, stb. De azért egy zöld lámpa alatt persze nem sikerült átérnie ekkora tömegnek, így aztán volt autódudálás gazdagon. Akkor aztán a bohóc kezébe vette a hangosítót, és újra elmondta a feladatot. Idáig tartottunk velük, aztán szép csendben leléptünk. Egyébként nem csak a flash mob divat errefelé, hanem az "installáció" is. Itt ugyanis mindenki művész. Ha az ember rákérdez, hogy milyen művészeti ágat képvisel az illető, nagy valószínűséggel azt válaszolja, hogy az installációt.

München3

 Arra jöttünk rá M.-mel Münchenben, hogy a világot a turizmus és a "kütyüizmus" mozgatja. Ha azt mondtuk eddig, hogy Berlinben özönlenek a turisták, akkor nem tudom, mivel lehetne kifejezni, hogy a bajor fővárosban látványra úgy tűnt, hogy még a berlininél is nagyobb a tömeg. A pályaudvar tövéből húsz percenként indulnak a városnéző buszok, úgy, hogy a megvásárolt jeggyel a kijelölt megállókban le és fel lehet szállni (ahogy más európai nagyvárosban). De mint kiderült, ez inkább amolyan elvi lehetőség, hiszen nem fértek fel szinte soha új emberek.A nyugdíjasnak kinéző, angolul is jól tudó idegenvezető hölgy a testével igyekezett megálljt parancsolni a buszra igyekvő turisztoknak, akik alig akarták megérteni, hogy bár itt a busz, hely nincs rajta. Mindenfelé rengeteg ember járkált, üldögélt, főleg a piacon. Ahol persze szokás szerint enni, inni lehetett, gazdagon. A helyi arcok hozták a "sztereotípiákat": sörpocak, alkoholtól kipirult arc, gazdag, idősebb emberek nagy, nagy autókban, főleg BMW-kben és Porschékban feszítettek. Ahogy ezt már a németeknél megfigyeltem, itt is osztották egymást a népek. Nem jöttem rá, hogy ennek mi oka lehet. A nagy öntudat? Egymás nevelése? Feszültség levezetése? Az idegenvezető hölgy két, halkan beszélgető nőt kétszer is kiosztott a buszon, hogy hallgassanak már el, mert mások nem hallják őt, aki egyébként mikrofonba beszél. Akadt olyan férfi, aki azért pörölt az idegenvezetővel, mert ha már drága a buszjegy, cserébe miért nincs hely. P. szerint erre az "osztásra" csak egy választ lehet adni, ha leüvölti az ember a másik fejét. Ehhez persze jobban kéne tudni németül. Na. A "kütyüizmusról" pedig annyit, hogy úgy tűnik, az emberek nem szeretnek a jelenben élni, arról igyekeznek valamilyen szórakoztató eszközzel elterelni a figyelmüket. Ezt teszik kirándulás közben is, érthetetlen módon. Volt olyan pasi a városnéző buszon, aki, ahogy leült, kihasználva, hogy még nem indultunk el, egyből egy táblagépet kezdett el nyomogatni. A vonaton visszafelé ilyeneken néznek filmeket az emberek az utazás alatt. A vonaton egyébként előre bekészített cd-ket lehet hallgatni, ha az embernek van fülhallgatója. Háromféle csomag volt: komoly-, könnyű zenei és gyerek. Utóbbin új feldolgozásban (ezt csak később tudtam meg a tévéből) lehetett hallgatni természetesen Grimm-meséket. München elsőre, a vasútállomás környékén nem mutatott valami barátságos képet, sőt, aztán egyre beljebb hatolva kiderült, hogy olyan észak-olaszos az egész város. Mármint az építészet. Egy látványosságról sajnos lemaradtunk: a város egyik kanálisán szörfölni szoktak. Persze felkerestük a helyet, hiszen a térképen is jelölik, de sajna éppen nem sportoltak a legények. Helyette takarították az általuk használt folyópartot. Hát, így.

Október 23.

München2

 Münchenben egy szuper szállást talált M. A Motel One-ban aludtunk. Ilyen szálloda van Berlinben is, kívülről már csodáltuk, és most be is jutottunk. A szállodalánc mottója: "sok dizájn kevés pénzért". Kettőnknek reggelivel 84 euróba került egy éjszaka. Állítólag azért ilyen olcsó, mert a szobában nincsenek szekrények - csak polcok -, nincs telefon, se minibár, és nem működik szobaszerviz sem. A mobiltelefon és a gurulós bőröndök korában egyik sem hiányzik. A szobák mondjuk elég kicsit, átlagosan 16 négyzetméteresek, de aludni príma. A három csillagosnak számító hotel mindegyike központi fekvésű, a miénket a vasútállomásról metróval, átszállás nélkül meg lehetett közelíteni. A dizájn egységes, csupa kék minden. Hajszárító volt a fürdőben és szuper lapos tévé is a szoba falán. A reggeli is nagyon jó volt, semmit sem sajnáltak, minden friss volt. Csak Németországban és Ausztriában működtetik ezeket a szállodákat, és a reggeliző tömegen majd lehet látni, hogy biztos elég sikeres a vállalkozás.

Francialány

 A "francialány" az egy külön karakter, annyira egyedi és jellegzetes, hogy csuda. A csoport két francialánya is elképesztően jellegzetes. Ha lyukas pulóver van rajtuk, akkor is ki van találva a ruhakompozíciójuk, amely legértékesebb darabja a sapka, illetve kalap. Ma az órán aztán az egyik lány újabb karaktervonásokat mutatott be: a szeleburdi francilányét. Az történt, hogy óra közben egyszer csak bejött egy férfi, se szó, se beszéd, odament a tanárnőhöz, megkérdezte, ki az a Lisa, az rábökött, emez pedig intett neki, hogy kövesse a folyosóra. Amikor kimentek, árulta el a tanárnő, hogy a pasi a népfőiskolától jött. Hosszú percek múlva érkezett meg Lisa, sírva. Az óra végéig hüppögött, és annyira fel volt dúlva, hogy feltette a teremben a vastag kötött sapkát a fejére. Jó meleg lehetett, de az igaz, hogy elég jól áll neki. Csak a szünetben szállt fel a füst, elég nehezen, mert alig értettem meg, hogy mi történt. Lisa számláján nem volt pénz, ezért az iskola nem tudta levonni a csütörtöktől induló újabb kurzus árát. Küldtek neki e-mailt erről, de elhibázták a címét. Fel is hívták, de Lisa elvesztette a telefonját, tehát a korábban megadott szám már nem élt. Küldtek neki postán is levelet, de onnan meg elköltözött, és az sem találta meg. Szóval pech pech hátán, elég vicces a történet. Amíg Lisa hozta a "francialány" karaktert, addig az iskola meg a berlinit: nem keresték meg a tanárnőket, hogy mi van ezzel a diákkal, és csak a mai, a mostani kurzus utolsó napján jött be hozzá a pasi, de akkor is csak azért, hogy közölje, csütörtökön már ne fáradjon be az újra tanfolyamra, mert ugye nem fizetett. Mindenki sopánkodott, és a csoport leghangosabb tagja, a brazil táncos lány pedig csak szította a kedélyeket, hogy ez nem lehet, csinálni kell valamit, ki tudja, mikor veszik fel egy másik csoportba, várólista van, stb. Megegyezte, hogy kéne írni egy levelet a sulinak, amit mindenki aláír, a tanárnő meg akarta kéni a brazil lányt, hogy ha úgyis német a férje, ugyan már, fogalmazzák meg, de - mondta - neki erre nincs ideje, és ezt demonstrálva el is viharzott. Ezt csak azért írtam le ilyen részletesen, mert annyira elképesztő, hogy a többség hozza a nemzeti sztereotípiákat. A vietnami egész órán azt mondogatja, hogy "ein bisschen kompliziert", "ein bisschen schwer". És annyira infantilis, hogy nem tud az óra végéig várni, előtte 10 perccel kezd enni. Ma kivételesen tudtam ezeken röhögni. Amúgy M. kérésére, az ő képeivel búcsúztatjuk az őszt, ami itt, a városban, a rengeteg fa miatt nagyon szép.