Szórakozás

Hát, mostanában nem nagyon szórakoztunk. Csak úgy mennek a napok egymás után. Moziban voltunk párszor, vagy itthon veszünk fel filmeket a német adókról, és veszünk hozzá a boltban előregyártott édes pattogatott kukoricát. Szombaton azonban "kirúgtunk a hámból". Egy irodalmi fesztiválon voltunk. Ajaj. Igaz, csak a Nádas Péter miatt, és amiatt, hogy menjünk valahová, ismerjünk meg új környeket, helyet. Azt hittem szétpattan a fejem, amikor a Nádas Péter egy esszéjét olvasta fel egy német színésznő vagy fél órán át. Semmit nem értettem belőle. Azt a sztorit viszont, hogy az író egy évig minden nap lefényképezett egy fát a szobája ablakából, már másodszor hallom itt Berlinben. Szóval egy fotóalbuma kapcsán beszélgettek vele. Elmondta, hogy egyszer olyan depressziós volt, hogy még az ágyból sem tudott felkelni, csak nézegette a tárgyakat a szobájában, és akkor fedezte fel, hogy milyen érdekesek, amikor pedig felépült, lefényképezte őket. A fesztivál egyik termében legalább 80-100 érdeklődő jött el, hogy meghallgassa a magyar írót, aztán pedig dedikáltassa a könyvét. Legutóbb a Lidl-ben magyarul köszöntünk rá a magyar pénztáros lányra, aki mindig kedvesen megörül ennek. Aztán a "titkos" nyelven, magyarul - azt ugyanis szinte senki nem érti, néha még azt sem tudják belőni, hogy mi lehet - beszélgettünk. Mondta, most volt otthon, és bár nincs honvágya, egyre inkább felfedezi, hogy milyen szép Magyarország. Itt a sorban is állnak még magyarok - mondta. Kérdezte, ismerjük-e őket. Erre M.: személyesen nem, de tudjuk, hogy ő egy híres magyar író, a Dalos György. Igaz - fűzte hozzá -, itt híresebb, mint otthon.

Tanulság

Tanulsága nem lesz a következő történetnek, mindenesetre ma hosszabban - kb. 2 perc - beszélgettem Ákossal. Ákos a magyar fiú a csoportban, aki 8 éve költözött el Magyarországról, most munkanélküli Berlinben és németül tanul. Érdekelt, hogy vajon, ilyen adottságokkal miért nem megy haza, de még soha nem tudtam hosszabban beszélni vele, mert a fiúk ugye csapatostul vonulnak cigizni. Ma társak nélkül maradt, egy darabig csak ő volt és a japán fiú volt jelen, de utóbbival nem áll szóba, mert az - állítása szerint - semmilyen nyelven nem beszél. Szóval eddig csak a nyelvtani dolgokról értekeztünk, de ma megkérdeztem, hogy mit csinál tulajdonképpen Berlinben. Azt mesélte, hogy 26 éves korában, egy érettségivel vágott neki a világnak, és legkinkább pincérkedett, először Írországban, majd egy hajón. Aztán - ez nem világos, hogy miként - Ausztráiliában elvégzett egy másfél éves felsőfokú tanfolyamat, majd lett egy német barátnője és Berlinben találta magát. Dolgozott is, majd megszünt a munka, vége lett a kapcsolatnak, kellett a pénz, megint pincérkedett Írországban, aztán lett egy új német barátnője, és most újból itt van, talán két éve. Dolgozott - akkor úgy érezte, nem kell a német nyelvtudás, elboldogul vidáman az angollal -, de megszünt az állás, most pedig munkanélküli. Haza már ennyi év után nem tudna menni - állítja, de azért elkenődött, amikor otthon járt, mert találkozott haverokkal, akik mind sikeresek, van munkájuk, lakásuk, autójuk, minden olyan, ami neki nincs. Azt mondta, hogy otthon már olyan család sincs, amiért érdemes lenne hazamenni. Egyelőre nem tudja, hogy mit keres itt, hiszen német nyelvtudás nélkül munkát vállalni szinte lehetetlen. De kapja a munkanélküli segélyt, márciusig a legmagasabb fokozatot, aztán majd kiderül, hogy mi lesz. Múlt héten Britta - az egyik tanárnő - is azt kérdezte a csoporttársaktól, hogy miért Berlinbe jönnek, amikor itt nincs munka, nincs ipar, miért nem mennek délebbre, nyugatabbra. Persze, mindenki hallgatott. Ő azt mesélte magáról, hogy bár nyugatnémet, azért van Berlinben, mert ahol lakott, az unalmas és túl konzervatív. Most Berlinben él ugyan, de egyedül álló és van egy kisfia. A moldáv fiú azt kérdezte tőle, hogy a szuper német vállalatok miért nem építenek egy-egy kis gyárat Berlinben, és akkor lenne munka. Errő ő, hogy Berlin ciki, lásd az új reptér, ami soha nem készül el, senki nem mert ide befektetni. Amúgy páran kihullottak a csoportból. Volt, akiket eltanácsoltak, mások pedig önként döntöttek úgy, hogy ismételnek. Britta szerint azért csinálják, mert azzal is telik az idő, a tanfolyamot az állam fizeti, addig sem kell munkát keresni. Jöttek újak is jópáran: egy spanyol fiú, a többiek mind lányok. Jött két francia, kimondottan nyelvet tanulni, az egyik egy francia-német vegyes házaspárnál vigyáz a gyerekekre. Jöttek még spanyolok, jött egy brazli és egy kenyai lány. Utóbbi kettőnek német férje van. Amikor a kenyai elmesélte, hogy Kenyában egy tengerparton találkozott a leendő német férjével, mindenki nevetett. Ákos szerint nagy találkozás lehetett egy "kövér, pirosra sült, részeg német" férfival. Ezt a beszólást szerencsére nem értette meg.

Örmények

Az örményeknek van érzékük a dramatizáláshoz. Szombaton a magyar követség előtt tüntettek. Háttal álltak az épületnek, a Unter den Lindenre sorakoztak fel. A plakátok az utcára néztek. A 100-as buszokból, vagy a kirándulójáratokból is a feliratokat lehetett olvasni. A kereszteződésben pont van egy lámpa, aki pirosat kapott, amíg a lámpa nem váltott, nézelődhetett. A két oldal közötti részen, ahol egy gyorskajálda áll, a délutáni falatozók, vagy éppen az arra sétáló turisták mind-mind azt kérdeztek, hát ez meg mi. Persze a többség egyáltalán nem volt tájékozott, így aztán fogalma sem volt az egész témáról, vállvonogatva ment tovább. Az egész megmozdulás másfél órás volt. Aztán mindenki ment a dolgára, tovább.

Újságírás

A Der Tagesspiegel című liberális napilap nyílt napján jártunk szombaton. A legviccesebben kezdem: M. liciten megnyerte, hogy ő - és még egy fő - részt vehet majd egy szerkesztőségi értekezleten. Az történt, ami lenni szokott, hogy a németek nem szeretnek hétvégén korán kelni. Amikor odaértünk, még szinte senki sem volt, először is megebédeltünk a menzán, hogy lemérjük, jó-e ebben a szerkesztőségben dolgozni. Az igen gombot nyomtuk meg. Háromféle menűt készítettek a látogatóknak, egy húsosat, egy halasat és egy vegát, ami tavaszi tekercs vol, és volt egy nagyon finom leves is sütötőkből. Ebéd után csak ténferegtünk, amikor is az egyik terembe beinvitáltak, és azt láttuk, hogy a feliraton az szerepel: a szerkesztőség egy napja. Eléggé megörültünk, hogy akkor most valaki elmeséli ezt, de végül nem ezt történt. Mire felocsudtunk már egy licit kellős közepén voltunk, 5 euróról indult, ötösével emelkedett, és a "nyeremény" pedig az volt, hogy aki a legtöbbet ígér, egy egész napot eltölthet a Der Tagesspiegelnél. Gyorsan beszálltunk, és ketten maradtunk egy férfival, de aztán mi ezt végül feladtuk, "csak" jól fervetük neki az árat. A következő licit a '"szerkesztőségi értekezleten való részvételért" indult. Itt is akadt egy ellenfelünk, egy nő, aki a jó sprólos német szokás szerint javasolta, ne ötösével, hanem egyesével menjen a licitálás. Így is lett, és a végén kiszállt, mi pedig elvittük a főnyereményt. De a nő nem hagyta annyiban, egyből rászállt M.-re, hogy ha kifizeti a licit felét, lehet-e a plusz egy fő. Rábólintottunk, telefonszámot cseréltek, csak itthon kezdtünk el rajta gondolkozni, hogy ez jó ötlet volt-e. Mindenesetre jól szórakoztunk. Még belehallgattunk egy előadásba, ami lapkészítéséről szólt, egy vezető szerkesztő mesélte ezt el. A reklámosoknál megtudtunk, hogy ma már csak kis, saját készítésű képeslapot küldenek az esteleges partnereknek, hogy szeretnének-e hirdetni a egy-egy tematikus számban. Az egyik szobában olyan fényképet készítettek, amivel az ember "a címlapra kerülhet", a szerkesztőség boltjában pedig mindenféle apróságot lehetett venni, az egyik ficakban pedig valaki a könyvét dedikálta. A gyerekek az udvaron egy kukásautóból kialakított palánkra dobálhatták a kosárlabadát. Volt szabad téri műsor is, amit elvert az eső. Aztán csak egyre jöttek és jöttek az emberek, főleg az idősebb korosztály, mert hát igen, az iszonyatosan aktív errefelé. Amikor már lépni sem lehetett a folyósokon, akkor elhagytuk a helyet. Azzal, hogy M. remélhetőg még visszatér.

Nyomulás

Megfigyeléseim szerint a németek jelleméről mindent elmond az, hogy miként bicikliznek, vagy ahogy az uszodában viselkednek. Egy szóval: nyomulnak. Már reggel, amikor az ember kidugja a biciklije orrát az útra, észnél kell lennie és fel kell vennie a ritmust. Tekernek és tekernek, gyorsítanak, száguldanak. Én néha csak várok, hogy vonuljon el a "csorda az itatóhoz", és amikor végre nyugi van, elindulok. Biciklizni jó, ez tény, de ahogy itt teszik, az kész életveszély. A héten a magyar fiút, az Ákost ütötte el egy másik biciklis, egy német férfi, aki ugyan hibás volt, de kikérte magának, hogy ezt szóvá tette a vétlen és sérült áldozat, és Ákos útlevelét követelte. Ma pedig a spanyol lány, Teré mesélte, hogy tegnap elütötte egy autó, mert egy építkezés miatt nem látta, hogy jön. Még mentőt is hívtak hozzá, de nem lett nagyobb baja szerencsére. Ma reggel én is láttam, amikor egy lány összeütközött egy fiúval, és hát, mind a kettő hibás volt. A lány a "csordával" mozgott, de olyan lassú volt, hogy nem bírta a tempót, a keresztbe érkező fiú pedig nem jól mérte fel a "csorda" sebességét, abba beletekert, és a leglassúbbat - ahogy az állatvilágban is, a "csorda" életében szokott lenni - eltalálta. Valahogy minden reggel az állatvilág jut eszembe, amikor a házunk előtt végignézek a bringázók száguldó során. Ahogy a szülők a biciklihez csatolt fagyis kocsiban viszik a gyerekeket az ovódába, iskolába, vagy ahogy a kis biciklivel közlekedő gyereket igazgatják, leginkább a vadonban élő állatok vonulásához hasonlít, ahogy a könyköket viszik a hátukon, vagy terelgetik őket. M. szerint ebben nincsen semmi különös, az autós közlekedés is pont ilyen csordaszerű. Szerintem meg nem. Az autóban valahogy védve és elszeparálva van mindenki, nem jön ki ennyire a "csordahatás". Az én taktikám a szórakozás lett. Felvenni nem tudom a tempót és nem is akarom, helyette jól szórakozom. Figyelem a reggeli öltözeteket, például, hogy ki teker állva magas sarkúban, kin van kosztüm, mi a legújabb táskadivat, és hogy a nők vagy a férfiak a gyorsabbak. Ahogy általában az itteni életben van, úgy a reggeli biciklizésnél sincsenek nemek, szóval nincsenek férfiak és nők, csak biciklisek. Azaz a férfiak nem előzékenyek a nőkkel, a nők pedig nem várnak el semmi hasonlót a fériaktól. Ez a helyzet az uszodában is. Nincsenek nemek, senki nem fordul meg egy jó nő után - már amikor akad ilyen teremtmény-, és mindenki nyomul. Egy-egy karmolással, oldalba veréssel meg lehet úszni, ha az embernek szerencséje van. M. ebben sem lát semmi különöset, szerinte sokan vannak, de azért igyekeznek viselkedni. Én nem ezt tapasztalom. Én ugyanis mindig megnézem, hogy van-e előttem valaki, utolérem-e, adjak-e neki előnyt. Na, ilyenre ritkán vetemednek a helyiek. Az egyik legjobb szórakozásuk, hogy teljes erőből átússzák a medencét, majd teljesen kifáradva megkapaszkodnak a túlsó végén, amitől nem lehet rendesen megforulni. Ha az ember mégis megforult, akkor az addig kapaszkodó teljes erejével újból nekivág az úszásnak, kielőz és küzd és küzd. Nem ismernek lehetetlent. Látni kéne, ahogy az anyukák a vizes öltöző kövén pelenkázzák elszántan a gyerekeket, mert képesek még ezt is megoldani.

A nyelviskola is elég nehéz a kultúrális különbségek miatt. Illetve amiatt, hogy az ember nem tudja eldönteni, vajon a padtársa nem tud viselkedni, vagy talán ez az általános viselkedés abban az országban, ahonnan az illető származik, vagy éppen otthon nagyon fegyelmezett, de külföldön teljesen elengedi magát. A vietnami lány például teljesen begőzölt, elviselhetetlen lett, amióta kiosztották az A2-es teszteket. Ő ugyanis ezt a kurzust már egyszer végigjárta, a munkafüzete végig ki van töltve, mégsem sikerült neki a szövegértéses feladata, és most is vannak olyan elemek a tananyagban, amelyeket nem tud betáplálni az agyába. Egyre jobban fél a B1-es, decemberi teszttől, és emiatt egyre kiállhatatlanabb lett. Folyon leugat mindenkit, hogy itt tanulni kell, nem beszélgetni. Ha kell, akkor kedveskedve beszél, ahogy ezt általában elképzeli az ember egy vietnamiról, aztán amikor valami az érdekei ellen való, akkor keményen kiáll magáért. Ha nem ő van a középpontban, akkor döhösködve elfekszik a padon. A spanyol lány pedig múlktor azt mesélte, hogy jó lenne egy német pasire szert tenni, mert akkor könyebben menne a nyelvtanulás, de hát szerinte ő túl latin, már próbálta, de nem jött be a német pasiknak. Ákos például egyáltalán nem tudja elviselni Terét, és folyton csúfolja, utánozza, amikor azt mondja, hogy "ollálá". A japán fiú szinte alig tud németül, és mégis minden szombaton a saját maga által készített berlines pólókat árulja egy másik japánnal a Mauerparkban. Nagyon jó trikókat gyárt, mi is veszünk majd, ha arra vetődünk és megtaláljuk a mauerparki forgatagban. A csoport egyébként megtizedelődik, mert többeknek nem sikerült az A2-es teszt, például Terének se, és ezért ismételniük kell. Igaz utóbbi azt találta ki "mondókának", hogy most elutazik, mert fontos művészkedni való várja Amszterdamban, és majd decemberben folytaja. Múltkor hazafelé biciklizés közben azonban mondta nekem, hogy nagyon kevés pontja lett, kénytelen ismételni. Hát, így.

Hétköznapok

Nagyban zajlanak a hétköznapok. M. dolgozik, én suliba járok. De azért mindig történik valami. M. például a múlt héten - bár három is van neki - fürdőnadrág nélkül jött az uszodába. Hát, mit volt mit tenni, a fekete alsónadrágban úszott. Persze senkinek nem tűnt fel, mert amúgy senkit sem érdekel a másik. Én is voltam az uszodában a vietnami lánnyal. Hát, mint kiderült, nem tud úszni, de úgy két órát szívesen elpacsál a gyerekmedencében. De azért aranyos volt. Előtte megmutatta, hol lakik. Az Alexanderplatz-tól 5 perce gyalog, egy lakótelepi lakás egyik szobájában. A barátnőjével bérlik. Ott szokott suli után megpihenni, amióta terhes folyton le van törve, és rosszul van. Mivel az A2-es tesztben a cd-s szövegértés elég rosszul sikerült neki, még ettől is kiborult. Azt állítja, majd valamikor az év végén költözik össze a barátjával, mert az messze lakik, és most neki a suli a fontos. Az uszodából hazafelé jövet leültem egy padra az S-Bahn megállóban, és rámosolyogtam egy öregasszonyra. Mint később kiderült, ez elég volt neki ahhoz, hogy kb. az egész életét elmesélje 4 percben. Én két kérdést tettem fel, hogy hol dolgozik és honnan jött. Na. Ez aztán elindított egy szóáradatot, amiből szinte alig értettem valamit, majd amikor megjött az én S-Bahn-om elköszöntünk és sok szerencsét kivánt. Hát, így. Voltunk a TV-toronyban is, igaz, kétszer. Először olyan sokan voltak, hogy csak megvettük a jegyet egy automatából egy másnapi időpontra. Amikor a következő nap visszamentünk, a bárban ittunk egy-egy koktélt, lefényképeztük a házunkat a toronyból, a másodikon még látszik a tányéros antennánk is, majd megvártuk a naplementét és a gyorslifttel leszáguldottunk.

 

Vendegségben

Vendégségben jártunk Joannáéknál, aminek főleg azért örültünk, mert e szerint nem szívódtak fel a színésznővel történt összecsapás miatt. Szóval meghívtak bennünket. Kb. negyed órára laknak tőlünk autóval, Pankow kerület kertes házas részében. A családi ház három szintes, alul laknak ők a férjével, felettük a férje szülei, a tetőben pedig van egy pici lakás, amelyet az apósa folyamatosan kiad, leginkább építőmunkások bérlik. Az egész háznak egy hátránya van, hogy előtte megy el a villamos, és az ablakok az utcára néznek. Amúgy nagyon helyesen van berendezve, csupa aranyos holmijuk van. Mindenfélét gyűjtögetnek, például az előszobai lámpa egy budapesti bolhapiacról van, és vettek ott vagy három festményt is, ezek mások mellett lógnak a falon. Felix thai kaját főzött, ettünk rendesen. Joannáról kiderült, hogy nemcsak angolra jár egy héten egyszer, hanem egyszer még zongoraórára is. Azt mondta, hogy gyerekkori álma volt a zongorázás, de mivel egy lengyel faluban erre nem sok lehetősége nyílt, most aztán megvalósítja az álmát, és vagy három éve jár különórára. Joanna most is szuperjó fej volt, a férje többször előhozta a német kelet-nyugat ellentétet, de Joanna leintette. Felemlegette a színésznőt, de akkor is leintette. Amúgy vicces és érdekes volt. Hétköznap ugyanis olyan emberekkel találkozom, akik külföldiek, nem dolgoznak, és azért vannak Berlinben, mert az "cool", most viszont sikerült az "átlagemberek" hétköznapjaiba is bepillantani. A ház mögötti kert kicsit dzsungeles, de pont attól helyes. Leghátul magyar tököt futtatnak a kerítésre. Egy évben általában kétszer utaznak kirándulni, főként külföldre és ebből gyakran vagy Lengyel-, vagy Magyarország az úti cél. A fényképeket előhívatják, albumokba ragasztgatják, és mellé még szöveget is írnak. Joanna ugyanis folyamatosan útinaplót ír, azt idézi fel az albumban. Ezekben az kirándulások időpontjában történt fontosabb eseményeket is elteszik, újságkivágásokat mellékelnek. Amúgy - mesélte Joanna - beosztónak élnek, mert a kirándulásokra spórolnak. Szeretnek más országokat, embereket megismerni. Igaz, ez a kíváncsiság csak Európa keleti felére vonatkozik.