Lila

Üzenve a sorsnak, hogy jó nekünk ez az új hely, szeretnénk még maradni, tegnap törzsvásárlói kártyát vettünk 3 euróért a Lila nevű pékségben, amivel aztán mindig jár kedvezmény a péksütemények árából és pontokat is lehet gyűjteni. A pékség keletnémet, és ezért a termékek is kicsit másmilyenek, mint amiket eddig próbáltunk. Egyébkét a Lidl mellett van közvetlenül, ami hozzávetőleg 10 perce van az új lakástól. És hát hiába, az ember a megszokás rabja, ez nyújtja a biztonságot, így kerültem ma a Lidl-be. Bár az árukészlet ugyanaz, mint a spandauiban, mégis minden más. Alig volt ember a boltban, aki volt, az is szinte mind külföldi. Spandauban imádtak állandóan ott lógni a népek, és böngészni a termékeket, itt erről szó sem volt. Útközben szinte csak angol szót hallottam a járókelőktől, remélem, hogy az én bénázásom sem volt nagyon égő a pékségben. Amúgy a kerület a volt Kelet-Berlinhez tartozik, amit a TV-torony közeli látképe sem enged feledni egy percre sem. Igaz, ma rossz az idő, nagy a köd, de azért előbukkan belőle. Nagyon szeretjük ezt a tornyot, Eiffelnek becézzük, mert - bár férfi, mégis - olyan, mint az öreg hölgy; szinte mindenhonnan látható.

Költözés2

Délután pihenésképpen kicsit járkáltunk az új környéken és nyalogattuk a sebeinket, mondván, megérte a küzdelem, hogy beljebb költöztünk. Szóval vasárnap vagy este 10-ig még pakoltunk, hogy tudjunk hol aludni, fürödni. Hétfőn M. 5-kor kelt, hogy elcsípje az újságkihordót és megkérje, a lapokat hozza fel a másodikra, az ajtó elé. 5.40-kor meg is történt a nagy találkozás. Hét után már indultunk is Spandauba, hogy a ház maradékát is kitakarítsuk, és átadjuk a házkezelő céget képviselő nőnek. Hát, a ház átadása volt a mélypont. A nő ugyanis megállapította, hogy ki kell cserélni két csapot, a főzőlapot, két ajtófélfát, ezek árát levonja a kaucióból. De ez amúgy nem is lett volna érdekes, hiszen 13 év alatt azért elhasználódik ez-az, és ugyan nem mi laktuk le, de tudtuk, hogy ezek megkerülhetetlen tételek. Az volt a gáz, ahogy ezeket mondta a nő. Hosszan, mintegy a fejünkre olvasva, ahogy azt is, hogy a hűtőt túl későn kapcsoltuk ki, vagy azt, hogy a szuterénben az egyik polc mögött penészes lett a fal. Az új bérlők is egyre csak tárták fel a hibákat, persze nekik csak jó, ha a mi pénzünkből újítanak fel cuccokat. A bérlőknek az is bajuk volt, igaz, ezt a már nő fejére olvasták, hogy kicsi a hűtő és nincs mosogatógép. Azt magyarázta a házaspár lánya, hogy neki esténként öt ember után kell mosogatni, ez így nem maradhat.Újra csalódtunk a magukat jó fejnek mutató emberekben: az új bérlőknek M. eddig mindig segített, amikor kérték, otthon voltunk, és amiket már előre bepakoltak, közte parketta, grillsütő, mindig pakolta velük együtt. Most viszont, mikor azt kértük, hogy az egyik postaládakulcsot egy-két hétig még hadd őrizzük meg, teljesen kiakadtak. Ők ugyan csak május 1-jén költöznek be, tehát egy hónapig még nem, mégsem akarták adni. Végül a házkezelős nő is mellettünk érvelt, és ez hatott. Délután aztán újabb pakolás, majd jött a már ismert török szerelő, aki a Digi-tv-t állította be. Német tudása gyér, de ő aztán igazán rendes volt, még az ikea-ágy fejtámláját is felfúrta nekünk a falra. Este végül a kábelszerelő fiú jött, aki szintén jó fej volt, és valószínű kelet-német, hiszen még oroszul is tudott pár szót. A német tévé ugyan még nem jön, de azt már a magyaron meg tudtuk nézni, hogy az államfő lemondott. Itt kapcsolódtunk bele újra a világ folyásába.

Költözés1

A költözés röviden: nagyon kemény volt. Hosszan: nagyon, nagyon kemény volt. Ugye már hetekkel korábban indultak az előkészületek a lomtalanítással. A szolgálati lakásban az elődök olyan dolgokat halmoztak például fel, mint nejlonfüggöny, ezzel volt tele egy ágyneműtartó. De volt több dohos ágy is, telexgép, a padláson még egy törött, üvegből lévő - talán - hörcsögház. És most csak az érdekesebb dolgokat említettem. M. hetekig horda a cuccokat az ősrégi kisautóval a szemétlerakóba, és - ugye - még Mark is elvitt egy furgonnyit. Az előkészületekhez tartozott az újságok, levelek árirányításának megszervezése, annak biztosítása, hogy legyen internet és Digi-tv. Kiderült, hogy a vonalas telefont és az internetet nem lehet áthozni, ezért az új kerületben másik szolgáltatót kellett választani. Az új szolgálató az új és a régi cím között küldözgette a beszerelésre váró eszközöket, végül ezt megunva elmentünk a spandaui boltba, hogy legyen kedves oda lerakatni, így aztán két csomagunk is lett, a bolt kénytelen visszaküldeni. Az internet meg a tévé persze még nem jó, de azért alakul.
A költöztető céggel - hogy valami jót is kiemeljek - jól jártunk. Nem "Herr Herr" lett a befutó, aki bár érdekes embernek tűnt, mégsem az általunk kért április 1-jére, hanem másodikára adott árajánlatot, mert azt gondolta, hogy mi rossz dátumot írtunk és nem vasárnap, ráadásul április 1-jén akarunk költözni. A kiválasztott cég egyik embere, egy fiatal srác korábban eljött, felmérte a szállítandó mennyiséget, és megígérte, tekintettel a vasárnapra, reggel 10 után jönnek. Így is lett. Öten érkeztek, szigorú munkamegosztás szerint dolgoztak. Az egyik fiú például csak a legnagyobb szekrényt szerelte szét - mert végül bútorszerelést is kértünk -, majd elment, és később az új címen megjelent összeszerelni a rettenetet. Ketten a házban pakoltak, egy kisfiú kis gurulós szerkentyűkkel tologatta az ajtó és a teherautó között a cuccokat, egy pedig - aki a sofőr volt - az autóban rendezkedett. A költöztetés előtt a cégnek még le kellett foglalni az utca egy részét előre, táblákkal jelezték, hogy április 1-jén ott tilos lesz parkolni, ezt is szuperül elintézték.
A csapatról csak később derült ki,  hogy nemzetközi volt, ezt elsőre nem lehetett megállapítani, olyan jól beszéltek németül. A sofőr portugál, a csapatvezető orosz volt. Mi igyekeztünk hozzájuk alkalmazkodni, amikor 11-kor elmentek szendvicsezni, gyorsan ettünk valamit, meg főztünk nekik kávét. Kiderült: a  teherautóba egyszerre nem is férnek be a cuccok, így második kör is lesz majd. Aztán elindultunk az új lakásba. Mi ott - illetve már itt - több mint egy órát vártunk rájuk, mert elmentek enni. Végül megjöttek, ami onnan derült ki, hogy nagy hangoskodás volt az udvaron. Két itt lakó is rájuk förmedt, hogy hogy merészelnek behajtani. Itt meg is jegyezném, sikerült ismét kiábrándulni a németekből. Nagyon igyekeztünk végig, hogy ne tűnjünk bunkó magyaroknak, de mégis hibáztunk, és kaptunk is érte a fejünkre. M. kedves gesztusnak gondolta, hogy a spandaui szomszédoknak búcsúzóul adjunk unicumot, cserébe az egyiktől kaptunk is a fejünkre. A három közül az egyiknek még szombaton odaadta, amikor azonban becsöngetett a másikhoz vasárnap, a nő fején már lehetett látni, hogy baj van. Kiakadt ugyanis azon, hogy közel 2 órán át nem tudott volna kijárni az autójával a pakolás miatt, ha akart volna. Igaz, nem akart, de ha akart volna. Erről kiselőadást tartott, majd amikor meglátta az unicomot megenyhült, amúgy, "németmódra", tehát valami kis mosoly suhant át az arcát. A kínai szomszédnál M. már nem akart újabb fejmosást kapni, ezért csak letette az üveget az ajtó elé.
A német kedvességbe az új helyen is egyből megmerítkezhettünk: begurultunk az autóval, már előre stresszelve, hogy az ütött-kopott járgány igencsak kilóg majd a sorból a mercik és audik között, leálltunk, és már jött is egy férfi majdhogynem üvöltözve. Hogy ott nem szabad leállni. M. próbálta elmondani, hogy a kulcsért jöttünk, már várnak, de az csak mondta és mondta. A főbérlő férje végül szerencsére megjött, és beengedett a garázsba. (A férjről később kiderült, hogy volt férj. Fura volt, hogy azt mondta: ha jól vagyok tájékoztatva, akkor ez a lakás a másodikon van. A főbérlő színésznő ugyanis Frankfurtban játszik, és nem volt itthon a költözés alatt.)
Szóval a költöztetők a velünk üvöltözővel és egy másikkal is találkoztak. De nem voltak olyan pipogyák mint mint, csak félvállról okították a helyi erőket, hogy "kussoljanak" már, minden ok. Aztán jött a kipakolás, majd az újabb spandaui kör az ottmaradt bútorokért. Az orosz fiú este nyolcig szerelte az ágyat, de végül meglett az is. Folyt. köv. (Még annyit, hogy kiderült, nem lennék jó takarítónőnek, pedig törtem a fejem ezen az új szakmán. A 130 négyzetméteres ház kiporszívózása, felmosása után olyan izomlázam van, hogy jaj.)

Időjárás

Pár napig szuper tavasz volt, de most ismét a szokásos szürkeség a jellemző az időjárásra. Hideg van, fúj a szél, és bármikor eshet az eső. Lassan vége lesz a nagy nyuginak, ami itt a világ végén van, és a tó körüli biciklizéseknek is (M. lefülelte az oroszokat a parkban, kártyáznak!), vasárnap költözünk. Amíg itt, a világvégi tó úgy tűnik, hogy az idősebb korosztály körében népszerű, addig a városban a fiatalok és a turisták özönlötték el a parkokat. Amúgy az elmúlt hónapokban most először volt honvágyam. Először, amikor tegnap ki volt írva a kisebbik kerületi uszodára - a nagyobbik még egy évig zárva lesz felújítás miatt -, hogy valami kórokozót találtak a vizében, azért zárva van. Nagyon el kezdtem vágyakozni a Csaszi után! Másodszor pedig, amikor betévedtem a könyvesboltba. Mikor lesz az, amikor bármit is el tudnék olvasni? Csak megszokásból nézegetem meg szinte mindig az eladási toplistát, fogalmam sincs, hogy miért, hiszen még a könyvcímeket sem értem. Egyelőre nem tudni, hogy melyik nyelviskolába járok majd. A mostani jó messze lesz. Joanna szerdán a két hetes húsvéti szünet előtt mindenkinek hozott csokit. Néha már egész jókat tudunk röhögni egymáson, ami azért már jelent valamit, azt, hogy néha értjük is egymást.

Különbségek

Két különbség is van köztem és a népfőiskolás csoporttársaim között: férjnél vannak, én nem, nincs érettségijük, nekem van. Ezekkel lettem ma okosabb. A török nők, mintha már óvodában férjhez mentek volna, mindegyik sokkal fiatalabb, mint én, de már ezer éve férjnél van. Még Törökországban végezték el az általános iskolát, és ennyi. Se szakma, se semmi. Viszont ott a család. Állandóan azt kell szolgálni. A legfiatalabb lány együtt él az anyósa családjával. Ma azt mesélte, hogy bár fenékig ér a haja, mindig kendőben kell lennie, mert ez a család "kendős" család, és ezért otthon is mindig a fején van. A thai lánynak meghalt a férje egy éve, talán innen ered, hogy a szája mindig lefelé biggyed, amúgy jó fej, igaz, már előre tanul, a hanganyagokat még az óra előtt otthon jó sokszor meghallgatja. Ma azért jöttek elő ezek a témák, mert a német oktatási rendszert kellett volna németül megérteni. Hát, mit mondhatnék. Ha jól értettem, van az általános iskola, ami a 6 éves korban kezdődik és négy, vagy hat osztályig tart, ez tartományonként eltérő. Utána jön - tehát 10, vagy 12 éves kortól - az általános (magyarul legalábbis ezt is így hívják), vagy a reáliskola, vagy a gimnázium. Csak a gimnázium ad érettségit, és így csak ez után jöhet az egyetem. Az általános és a reáliskola is ad végzettséget, de ezek után még szakmát kell tanulni. Joanna azt mesélte, hogy a férje egyszer nem talált munkát, mint mérnök, és mivel Németországban kevés a tanár, elment egy reáliskolába oktatónak. Na, ott meg a diákok ahelyett, hogy figyeltek volna, papírhajókat gyártottak, műanyagpalackokkal dobálták, így aztán ez "szakmaváltás" csak kitérő lett Félix életében, és ismét mérnökként dolgozik, ami elég kirívó a családjában, ahol mindenki orvos.

Bringaiskola

Arra értem ma be a német órára, hogy Joanna magyaráz: aki akar, csütörtökönként járhat biciklis tanfolyamra! Ingyér! Ezt is a népfőiskola keretein belül lehet csinálni. Szóval a nők - mert ez csak nőknek szóló hirdetmény - egy héten egyszer elmehetnek egy szuper parkba, ahol kapnak kölcsönbe biciklit és ott tanítják őket kerekezni, meg a közlekedési szabályokra is. Úgy látszott, hogy csak én voltam teljesen elhűlve a lehetőségtől, a többieknek természetesnek tűnt. Joanna kérte, jelentkezzenek, mert előre oda kell szólni, hogy hányan mennek. Kérdezte, ki nem tud biciklizni, először csak két kéz emelkedett a magasba, aztán még vagy három. Én szinte minden óráról kések, és ez nem otrombaságból van, hanem mert az első negyed, fél óra az adminisztrációval telik. Joannának csomó papírmunkája van a bevándorlókkal. Ma a fél óra csak az egyikkel ment el, mert letelik a tanfolyama, és az orientációs kurzusra kellene mennie, ám ahhoz már legalább a B1-es szinten kellene lenni, de neki még a mostani is elég nagy kihívás. A süketek párbeszéde folyt félórában, a török nő nem értette Joannát és fordítva. Délután bicikliztem egyet a tónál és találtam egy orosz nyugdíjas férficsapatot. Körbeültek egy asztalt a parkban, és vidáman beszélgettek. A park egyébként legalább akkora, mint a Margitsziget.

Mark

Ismét itt járt Mark, a brit furgonos ember. Kiderült ugyanis, hogy a szerencse vezette múltkor felénk, amikor a görög férfi őt kérte meg a szekrény elszállítására. Felötlött aztán M.-ben, hogy Markot kéne elhívnunk a lomtalanításhoz és nem a köztisztasági vállaltot, ami sokkal drágábban végezné el a limlomok elszállítását. Így esett aztán, hogy szombaton ismét itt volt Mark. Német precizitással érkezett, jókedvűen, mint mindig. A múlt hét óta azon szórakozik, hogy milyen pici volt a görög ember, és milyen nagy a szekrény. M. már összehalmozta érkezésére a lomokat, csak be kellett pakolni a furgonba. Mark egyébként szintén decemberben költözött Berlinbe. Brightonból - ahol ő szociális munkásként dolgozott - jött a fotóművész barátnőjével együtt, mondván, az európai nagyvárosok közül itt a legolcsóbb az élet és itt pezseg igazán a művészvilág. Eladták a lakásukat és beszereztek egy furgont. Mark most indította a vállalkozását, szállít ezt-azt, egy népszerű adós-vevős oldalon hirdeti magát. A szeméttelepen teljes tanácstalansággal fogadták a jobbkormányos autót: azt kérdezték, hogy ezt a rengeteg szemetet egyenesen Angliából hozta-e M. és Mark. Mark egyébkén azt mesélte, hogy az angollal szuperül elboldogul, és nem is beszél németül. Mark folyton vigyorog, készségesen állt a fényképezőgép elé, érti ő, mi az a blog, neki is van, igaz, most indította. Teljesen fel volt dobódva a berlini tavasztól, ami szerinte már nyár, mondván, Brightonban mindig felhős az ég. Mark már kétszer járt Budapesten, a nővérének ugyanis egy Angliában élő magyar barátja van. Mark 11 éve, az első útján még a szocializmus jegyeit látta a magyar fővároson, de három éve már felcsillant előtte a nyugati élet. A jegypénztárakban ugyanis nem öreg, őszhajú asszonyok ültek, hanem fiatal, csinos lányok. Mark ősszel megint Budapestre látogat.