Kancellária

M. a minap bejutott a kancellári hivatalba. Sokat fényképezett és sokat mesélt. Amire emlékszem: egy folyóson a háború óta hivatalban volt összes kancellár portréját kiállították, minden érintett hozzájárult a portrék elkészüléséhez. Tucatnyi télikert választja el egymástól az irodablokkokat, amelyekben teljesen egyforma irodákban ülnek a kormánytisztviselők, csak az osztályvezetőknek van eggyel nagyobb, illetve Frau Merkelnek egy hatalmas. A kormányülés terméből rálátni a parlamentre, hogy el ne felejtsék a kormánytagok, hogy ők csak a végrehajtó hatalom képviselői, nem valami istenek. Arra is figyeltek, hogy az épület  ne legyen magasabb a parlamentnél. Van egy lakosztály is az épületben, most üres, de Schröder ott lakott, amiért a környéken szokásos bérleti díjat fizette, az ott neki felszolgált ételért pedig éttermi árat számítottak fel. Hát így.

 

Karnevál

A háromnapos pünkösdi ünnep alatt tartották Kreuzberg kerültben a berlini kultúrák karneválját (Karneval der Kulturen), hogy M.-et idézzem: az egyik leghíresebb multikulturális fesztivált. Olyasmi, mint a Sziget, lehet enni, inni dögivel, vannak koncertek, igaz, nem olyan kaliberűek, mint Budapesten, és itt több százan vonulnak fel különféle jelmezben. De kb. annyira zsúfolt és szórakoztató, mint az otthoni összejövetel. A hétvégén kétszer is megnéztük a karnevált, egyszer a felvonulókat, másnap pedig a Bild újság által ajánlott három berlini sétaút közül az egyiket kiválasztva jutottunk el a fesztiválra. A fesztivál alatt kellemesen kihalt volt a város, kevesebben voltak az uszodában, kevesebben a parkokban, szóval, aki élt és mozgott, az Kreuzberbe ment.

Grillparti

Beilleszkedésünk újabb állomásán vagyunk túl: grillparti a szomszédokkal. A színésznő cetlin kommunikál velünk, így, amikor szombaton hazaértünk, egy cetli várt az ajtó előtt, hogy vasárnap este hatkor grillparti lesz a kertben, akarunk-e menni. Én mindig azt mondom M.-nek, hogy akarjunk, bár én nem tudok velük beszélgetni. Így aztán akartunk. A színésznő később telefonon elmondta, hogy mindenki hoz magának húst, és tányért. Utolsó pillanatban beugrottunk a Lidl-be és az ünnep előtti esti szegényes húskínálatból választva vettünk csirkeszárnyat, amit mézes-mustáros pácba tettünk. Aztán vasárnap, késve ugyan, de csatlakoztunk a csapathoz. Nem voltak sokan, sörpadon üldögéltek a kertben és már ették a húst. De nem csináltak belőle nagy faksznit. Kolbászt grilleztek, meg a boltban kapható, előre bepácolt húsokat. A híres német grillezőnemzet tagjai pedig nem a faszén parázsán sütögettek, hanem folyton aláöntöttek valami lét, vagy a húsra, amitől újra és újra lángra kapott a szén. Emiatt aztán a mi csirkeszárnyunk jól megégett, de nem sült át rendesen. De amúgy rendesek voltak velünk, beszélgettek, főleg M.-met kérdezgették, hogy hogyan dolgozik. Én néha magyarul magyaráztam M.-nek, hogy mit kérdezzen vissza. Pl. a hírügynökséges pasinál azzal jöttek, hogy elhisszük-e, hogy hatvan éves. M. mondta, hogy nem, és ennyi. Én meg mondok neki, kérdezd meg, mi a titka. Na, megkérdezte, mire az elmesélte, hogy sokat alszik, sok vizet iszik és alkoholból csak bort, illetve, hogy sokat sportol, jár úszni, teniszezni. A színésznőt meg a Shirley Valentine-ról beszéltettük, láttam az internetes oldalán, hogy a szerepei között van. Beszélt is, hogy milyen klassz darab, és hogy már kétszázszor játszotta, és mindig aktualizálja a szövegét, de már kiöregedett belőle, de azon van, hogy Berlinben is előadhassa. A színésznő férje nagyon jó fejnek tűnik, kiderült, azért van mindig kalapban, mert kopasz. Ő meg azt mesélte, hogy a színésznővel rengeteget kirándultak, gyalog. Voltak Spanyolországban az El Caminón, és Bécsből elgyalogoltak a Balatonhoz is. Egy - szerintünk fiú melegpár - kivételével mind nyugdíjasok voltak a grillezésen - meg egy család, akik korán elmentek lefektetni a gyerekeket -, és mindegyik iszonyú jó állapotban volt. Nem látszott, hogy széthajtották volna magukat a sok munkában, csak az aktivitásról meséltek. A hírügynökséges pasas felesége újságíró, de csak heti négy napot dolgozik, a maradék napokon a Humbolt Box-ban önkéntes tárlatvezető. Mikor ezt a színésznő megtudta, azonnal javasolta, hogy menjünk, nézzük meg a kiállítást. Bár sok mindent értettem, a fiú melegpártól csak az tudtam megkérdezni, hogy beteg-e a kutya, mire ők, hogy nem, csak öreg, azért húzza a lábát, de szed rá gyógyszert. A színésznőtől pedig csak azt tudtam megkérdezni, hogy hol lehet kapni és mi a neve annak az alapanyagnak, ami az egyik szomszédnő által készített édességben volt. Hát így.

M.

 M. mostanában eléggé ki van bukva a munkahelyi bizonytalanságtól. Hogy ezt ellensúlyozzam, minden hülyeségét támogatom. Ha azt kérdezi, hogy szerinted adjak jégkrémet a Lila-ban az eladónak, hiszen most vettünk egy nagyobb csomaggal, azt mondom, ja, adjál. És akkor az eladó és M. is nagyon boldog. Vagy: szerinted megvegyem ezt a szalmakalapot, jól áll? Ja, mondom, és már ott is feszít a szalmakalapban, amit sajnos az autóba például nem tudott felvenni, mert nem fért el rajta. Hogy feldobódjon, megsétahajóztattam a Spree-n. Aztán utána biciklivel is újra elmentünk a folyó mellé, vittünk szendvicset és egy padon piknikeztünk. Állandóan arról beszélgetünk, hogy az itt élők nem is tudják, micsoda szerencsefiai. Az egész város arra van kitalálva, hogy jól érezzék magukat az itt lakók - és persze a rengeteg turista - és munka után a megérdemelt pihenés sokféle alternatívája közül tudjanak választani. A hajókázás nem drága és az ott kapható kávé, sör, víz talán egy picivel még olcsóbb is, mint a vendéglőkben, tehát senki nem akar senkit "lenyúlni". Mindenfelé bicikliutak, piacok, kajáldák, nyugágyak. Itt aztán tudnak az emberek relaxálni. Itt a házban a színésznőnek például van felfüggesztett nyugágya a teraszon és rendszeresen hintáztatja magát benne. Amúgy meg iszonyatosan nagy a gyerekkultusz. Mindent szabad a gyerekeknek. Reggel beteszik őket egy "fagyiskocsiba", és elbicikliznek velük az óvodába, és ugyan ez van délután visszafelé. Láttunk négy személyes kerékpárt is már, az apa tekert, előtte a vázon az anya, előtte egy gyerekülésben egy gyerek, és az apa mögötti gyerekülésben még egy. Milyen lehet úgy felnőni, hogy apa megy az emberért délután az oviba és hazafelé a "hegy" előtt, vidáman nekifeszül a feltekerésnek, nevetnek mind a ketten, szóval, élvezik az életet. Ja, igen, hát szuper lehet. A Lidl-ben van egy magyar pénztároslány. Tegnap, amikor P.-vel ott este összefutottunk, P. mutatta meg. 33,20, mondta az árat a lány, majd kérdezte, így mondják otthon is? Mondom, ja, de hát mióta él itt? Tíz éve lesz, válaszolta, majd jó német szokás szerint kellemes hétvégét, jó pünkösdöt kívánt, mert még nem írtam ugyan, de a hétvégék és az ünnepek is "szentek", azaz mindenki tiszteletben tartja, és állandóan jó hétvégét kíván a másiknak, amikor csak lehet. Ja, és volt sikerélményem is. A tegnapi biciklizésnél balra kanyarodás előtt hátranéztem, majd kitettem a kezem balra. Egy fiú megelőzött és elismerően mondta, hogy ez igen, hátra is nézek, jelzek is. Ez nagy szó, hogy valaki megszólítja az embert egy olyan közegben, ahol a többség inkább magának él és igyekszik másokkal nem foglalkozni. A dicséret pedig azért jogos, mert hiába biciklizik több millió ember, szabály az nincs a biciklisközlekedésre. Ha kell jobbról előznek, ha kell többen haladnak egymás mellett, egymásnak nem adják meg a jobbkezet, és a "győzzön a jobbik" elven tekernek és tekernek, nem néznek se istent, se embert.

Vasárnap

Vasárnap az M19-es busszal csavarogtunk. A végén még egy tavat is találtunk a buszvégállomása előtt, amiben még fürödtek is. A végállomáson, Grunewaldnál átszálltunk egy S-Bahn-ra, de előtte megnéztük a 17-es vágánynak állított emlékművet, innen indultak a zsidókat deportáló vonatok. Ma aztán újra iskola volt, ahol mindenki elmondta, egy-két mondattal, a múlt időt gyakorolva, hogy mit csinált a hétvégén. Az itt szokásost: grillezett egy parkban, sétált egy parkban, kirándult a városban, kipróbált egy új indiai éttermet, olasz étteremben volt stb. Csak az olasz fiú hétvégi programja ragyogott ki a többiekéből: munkát talált egy olasz étteremben. A japán fiúról ma az derült ki, hogy 9-en laknak egy lakásban, közösen bérlik, a többiek mind németek, csak ő külföldi, de neki ez bejön, mert legalább tudja gyakorolni a nyelvet. A koszóvó-amerikait kaptam ma párnak, azt tudtam meg róla, hogy a felesége német, eddig ugye Amerikában éltek, most novemberben jöttek Berlinbe, mert a felesége itt kapott munkát. Ő pedig - velem együtt - ezt az időt arra használja fel, hogy nyelvet tanuljon.

Korosztályok

Budapesten nem lehet tapasztalni kerületek között olyan korosztályos leosztást, mint itt. Ahol mi lakunk, Prenzlauer Bergben, többségben vannak a fiatalok, a középkorúak, és a családok. Mást sem látni, csak azt, hogy biciklivel, vagy ahhoz csatolt "fagylaltos kocsival" hozzák-viszik a gyerekeket, vagy különféle kiülőkben esznek-isznak a fiatalok és a külföldiek. Spandauban - ahová megint elmentünk szombaton, hogy visszavigyük a házhoz a postaládakulcsot - pedig többségében vannak az idősek. Ez valami nagyon durván fura látvány, én minden egyes alkalommal elképedek, hogy két kerületben ennyire más-más korosztályhoz tartozók vannak többségben. Amúgy nagyon hideg népek ezek a németek, a jófejséggel egyáltalán nem tudnak mit kezdeni. Szóval visszavittük a korábban elkért postaládakulcsot az előző bérleménybe. Azért kértük el, mert úgy volt, hogy még egy hónapig senki nem lakik ott, és azt gondoltuk, jó magyar ésszel, hogy majd lesznek eltévedt levelek annak ellenére, hogy a postánál plusz pénzért előfizettünk a levélutánküldő szolgáltatásra. Eltévedt levél ugyan nem volt, de a postaládakulcs egyik példánya még nálunk volt. Na, így hát visszamentünk Spandauba, ahol a háznál a szemközti német nő az ajtónál söprögetett, de nem fordult meg, és nem is köszönt, pedig kb. 2 méterre állt tőlünk. Becsengettünk a régi lakásba, az új bérlőcsalád egyik gyereke nyitott ajtót, M. előadta enki, hogy na, akkor visszahoztuk a korábban elkért postaládakulcsot, köszönjük szépen. De a gyerek ezzel a helyzettel szinte semmit nem tudott kezdni. Teljesen lefagyott, valamit hebegett, mi pedig elsunnyogtunk.

Apák

Tegnap nemcsak Jézus mennybemenetélnek volt az ünnepe, hanem az apáknak is. P. azt mondta, hogy nem érdemes kimenni az utcára sem, mert hordákban vonulnak majd a részek pasik. Ilyenkor ugyanis a férfiak közösen nyomulnak kocsmáról kocsmára, mert a hagyomány szerint - ahogy azt ma olvastam - "Jézus mennybemenetele után az Üdvözítő harcolt az Ördöggel. Az ördögből kilövellő ménkő ellen pedig csak a zaj és az éneklés segít." Mi azért kimerészkedtünk, de sajna, csak "nyomokban" fedeztünk fel ünneplő férfiakat. Viszont ellátogattunk végre az M. által már hetekkel ez előtt kinézett vendéglőbe, ami csak a neve miatt tetszett meg neki, úgy hívják ugyanis, hogy Heimatlos, pár utcányira van tőlünk. Szóval, nem volt semmi különös, leszámítva, hogy M. "alakított". Csak inni szerettünk volna valamit, de "lányos zavarában" hirtelen nem tudta,  hogy mit is rendeljen, itallapot meg valamiért nem kaptunk. M. azt akarta mondani, hogy na, akkor kérünk szépen valami erőset (stark), de azt mondta, hogy csípőset (scharf). Én ezt nem is tudtam követni, csak azt értettem, hogy a lány elhül és kérdi, hogy alkohollal, vagy anélkül. M. mondta, hogy alkohollal. Ok, erre szegény lány esunnyogott és megkérdezett valakit, aki azt ajánlotta, hogy legyen gyömbéres tea rummal! Hát, végül nem jártunk rosszul, igaz, a kettő együtt volt 9 euró.
A nyelviskolában csütörtökön egyébként egy új lány volt, és továbbra is elég fura az egész, de azért a többieket illetően tisztult már a kép. Szóval az a pasi, akiről azt hittem, hogy angol és a felesége itt filmrendező, az tulajdonképpen koszovói, onnan ment 12 éve Amerikába, most pedig idejött! Barry, az angol, aki két bottal jár, biciklizni, enni, és aludni szeret, ezek a hobbijai. Mellettem egy belga lány ül, aki dolgozik is, valami zenei cégnél és ő tud a legjobban németül, nagyon érdeklődő, szorgalmas. Itt, ha nem németül beszélnek a diákok, akkor az leginkább spanyolul, többen jöttek Dél-Amerikából, vagy ugye angolul. A csütörtöki tanárlány többször is segített nekik angolul, ha nem értettek valamit. Hát, így.

Linienstrasse

Mától az új, belvárosi népfőiskolára járok. A legfontosabb megállapítás az első nap után: Joanna nagyon hiányzik. Azt már a spandaui törcsiktől is hallottam, hogy máshol csak felírják a tanárok a feladatot a táblára, de Joanna kivétel, mert beszél és beszél. Hát, igen. Az új tanárnő, Beate nem ilyen. Amúgy semmi baj vele, nagyon szimpatikus, csak sokkal unalmasabb, mint Joanna, és nem tud úgy elmagyarázni mindent. Ma két szóra is azt mondta, hogy azok tipikus német szavak, nem lehet őket lefordítani. Hiába próbálkoztak többen az angol megfelelőét megtalálni, csak mondogatta, hogy nem, nem, nem lehet lefordítani pontosan. A csoport: iszonyú nagy, 19 ember, Spandauban, ha mindenki ott volt, akkor voltunk 12-en, de általában valaki hiányzott, mert beteg volt a gyereke, vagy ő. Itt még 11-kor is jött egy srác, hogy most reggel iratkozott be. Elsőre nem is tudtam megjegyezni, hogy ki honnan jött, annyira széles a paletta, de török egy sincs közöttük. Vannak angolok többen, vagy egy ausztrál, egy olasz, egy japán, egy román fiú, a lányok többségben vannak, közülük van, aki Vietnamból, van, aki Spanyolországból jött. Az oktatás fél 9-kor kezdődik, öt perccel a kezdés előtt szinte alig volt valaki, így azt hittem, kicsi lesz a csoport. Elsőként egy 70 év körüli, két bottal járó férfi érkezett, angol és ha jól értettem a felesége Berlinben franciát tanít. Aztán egyre csak jöttek és jöttek az emberek. Van egy 40-50 év közötti - szintén angol - férfi, akinek a felesége itt filmrendező, ő meg ezek szerint németet tanul. Egyik feladatnál a román fiúval alkottam egy párt, és azt kellett volna megtudni, hogy miért jött Berlinbe. De erre nem adott választ, csak húzogatta a vállát, végül abban maradtunk, hogy németet tanul. Mikor mondtam, hogy én Magyarországról jöttem, azt válaszolta: " Jó napot kívánok". Vicces és érdekes az új csoport, de azért Joanna nélkül, hm, mit is mondhatnék, azt, hogy rosszabb. Igaz, az is a szórakozás része volt, hogy biciklivel mentünk, M. elkísért, 10 perc alatt odaértünk. Hazafelé lassan jöttem, irtóra fújt a szél, és visszafelé fel kell tekerni a "hegyre", így is legfeljebb 15 perc volt az út. Amúgy ide rendesen kell járnom, mert beraktak az intergációs kurzusra, ami 30 euróval olcsóbb, mint az eredeti ár, és majd lesz oktatás a német államról is, végül vizsgát kell tenni, és mivel az állam engem is dotál, ellenőrzi, megjelenek-e. Hát, ez érdekes lesz. Minden nap lesz oktatás, kivéve a héten, mert egyből ünneppel kezdődik, ahogy az szokott lenni, "áldozócsütörtök" lesz, Húsvét utáni 40. nap, Jézus mennybemenetelének ünnepe, ez munkaszüneti nap, pénteken pedig a gyereknek nem kell iskolába menni. Amúgy két tanár viszi ezt a csoportot, holnap már a másik jön.