Háború

Kemény háború dúl Berlinben, vagy legalábbis Prenzlauer Bergben a kisgyerekes anyák és a többiek között. M. úgy fogalmazta meg: a berlini többség sokáig némán tűrte a megpróbáltatásokat, de végül megelégelte az erőszakos kisebbség elnyomását és fellázadt a babakocsik terrorja ellen. Szóval, elég érdekes a helyzet. Az újság is megírta, mi pedig a hír nyomába eredtünk (főleg azért, mert csak pár száz métert kellett biciklizni érte). A sztori: egy prenzlauer bergi kávézó tulajdonosa betonból öntetett akadályt a bejárthoz, azért, hogy a babakocsik ne férjenek be a helyiségbe. A kuglibábú alakú tömb amolyan művészi tárgy a kávézóban, még a szerzője neve is rajta van, egy ráragasztott fecni pedig hirdeti, ide nem lehet babakocsit behozni. Igaz, ez már a bejáraton is díszeleg: a vélhetően régi gyógyszertári ajtón is kint van: no babakocsi, no wc, no cigi, no kutya. Van még egy tiltás, de ez csak bent derül ki: no laptops. A hely totál rusztikus, még a sütemények is azok. A személyzet barna kockás egyen ingben van, és tagjai akkor is angolul válaszolnak, ha az ember németül kér valamit. Mintha a mai trend előtt járna egy lépéssel a kávézó, legalábbis ilyen érzésünk van. Az újság szerint a kismamák és a politikusok is felháborodtak a lépésen, amiért kitiltották a bakakocsikat, a tulajdonos azonban azzal érvelt, hogy akik idejárnak, csendben, beszélgetve akarják meginni a kávéjukat, nem gyereküvöltés közben, nem egy játszótéren. A cikket legalább három napig folytatták, utolsó nap olvasói leveket is közzétettek, ezek íróinak többsége a kismamák ellen fordult. Ami igaz, az igaz: akármerre megy az ember, üvöltő gyereket és magabiztos anyukát lát. Az uszoda is elég elviselhetetlen a gyereküvöltés miatt, mert olyan, mintha egyáltalán nem fegyelmeznék a gyerekeket, akiknek így mindent szabad. Folyton arról beszélgetünk M.-mel, hogy milyen nagy önbizalmat szerezhetnek az itteni csemeték, a biciklihez csatolt fagyiskocsiban szállítják őket reggel,este, szóval nekik a világ kerek. Egyébként a háború nem előzmény nélküli, már írtunk róla mi is, hogy valaki névtelen levelet szórt szét a kerületi postaládákba, jelezve, a Kelet-Berlin itteni részébe újonnan betelepültek "csak tejeskávézgatnak naphosszat, a gyerekeiket meg nem nevelik, és húzzanak már végre el!" Korábban pedig - mint utóbb kiderült - egy postás gyújtogatta a babakocsikat. Ha ennyi itt az indulat, el lehet képzelni, hogy mennyire tenyérbemászó módon viselkednek errefelé a kismamák. P. azt mesélte, hogy pár éve beperelték a kismamákat (akik ezek szerint egy csoportot alkotnak), mert tülekednek a villamoson, és a pert nem a kismamák nyerték. Egyébként a kávézónak használhatott a "reklámkampány". A nagy térben alig vannak székek ugyan, de szinte mindegyik foglalt volt, és az üzlethelyiség elé, a járdára kitett padokon is ültek. Itt, ahol lépésenként van kávézó, vagy valamilyen étterem, igazán mutatni kell valami újat. Hát, ez sikerült. Nemsokára pedig még a kávépörkölő gépet is beindítják, de ezek szerint az már csak a ráadás lesz.

Görisek

Nagyon érdekes egy másik kultúrába belelátni. A németek sokkal hidegebbnek és racionálisabbnak tűnnek nálunk, spórolósabbak, de valahogy sokkal többször "csinálnak együtt valamit". Bármit. Szombaton például közös kertrendezés volt a háznál. Igaz, hogy szinte alig jött el valaki, de azért valakinek az eszébe jutott, írt róla e-mailt mindenkinek, lehetett rá jelentkezni, és lehetett csinálni együtt valamit. Jórészt csak a lakástulajdonosok kapirgáltak a kertben, a bérlők nem aktivizálják magukat ilyen ügyekben. Kivéve minket. Azaz kivéve M.-et. Nekem nem volt erőm fizikai munkában részt venni, viszont M. a másfél-két órás munkájával elérte, hogy én is kapjak ebédet. Mert ezekkel az "együttcsinálásokkal" ez is együtt jár. Az alsó lakó felesége főzött. Na és mit? Gombóclevest! Foghatta a konzerv zöldbabot és abba főzte ki a húsgombócokat, beleönthetett számtalan zacskónyi szárított kakukkfüvet. Annyit, amennyi után az ember társaságban már nem mer mosolyogni, mert a fogai között biztos ott figyel jó néhány fűdarab. Sajna' a színésznő nem volt itt, így elég halk volt a társalgás, ami leginkább az időjárásról folyt, meg a politikáról. Abba mind megegyeztek, hogy szuper az új köztársasági elnök. Aztán mind szétszéledtek hamarjában, velünk együtt. Mi nagy nehezen beverekedtünk magunkat a belvárosba, a felszíni közlekedés ugyanis meghalt a Berlin Maraton miatt. Igaz, csak vasárnap, azaz ma tartották, de szombaton már mindent lezártak és a görkorisok versenyezhették végig a távot. Ezekkel össze is futottunk. Hatalmas élmény volt! Főleg az, hogy már megint együtt csináltak valamit. Egy olyan sportot, amiben nem számít a sörhas - ez jó néhány versenyzőnek volt -, sem a kor. Rengetegen voltak 60-70 év körül, elképesztő volt. De elképesztőek voltak a turisztok is, akiknek milliószor mondták meg a rendőrök, hangosbeszélőn a szervezők, hogy ne rohangáljanak át az úton egy-egy görkoris csoport között, és álljanak az út szélére, valahogy nem hatott. Csak szaladtak, szaladtak és szökdöstek. Hát, így.

Dussmann

A Dussmann lett az egyik kedvenc helyem. Egy könyvesbolt, ami legalább négy szintes. Azért keveredtem oda, mert a brazil lány mondta a nyelvórán, hogy ott lehet kapni "lebutított" regényeket, azaz a német tanuláshoz jól használható szépirodalmi könyveket, csak a különféle szintre leegyszerűsítve. Őszintén megmondom, hosszú percekig kerestem ezeket a vékony kis kiadványokat, mentem egyre feljebb és feljebb. A legtetején volt, de addig is jól elnézegettem. Mindig rendkívül sokan vannak, én úgy este hat után mentem először, majd szombaton délután négy körül újra. Mindenhol csak emberek és emberek, akik csak lézengenek, vagy belehallgatnak a cd-kbe, vagy egy sarokban olvasnak. Utóbbiból rengeteg volt, P. szerint ez azért van, mert ez egyben ismerkedő hely is. Hát ha így van, az is tök jó. Persze jó páran vásárolnak is, a könyvek, a számos hangoskönyv és zenei cd-kmellett jópofa ajándéktárgyakat is lehet venni, amit aztán még ízlesesen is be lehet csomagoltatni. Az én szerzeményem egy német író A2-es szintű novellagyűjteménye. Nagyon jó vételnek bizonyult. Kis "egypercesek" vannak benne, a mai, modern életről, a végén egy csattanó. Párat elolvastam, és meghallgattam a mellécsomagolt cd-n. M. pedig azt mesélte, hogy a Dussmann egy Németországba bevándorolt görög ember saját nevén futó vállalkozása, Európa egyik legnagyobb cége, de könyvesboltja csak itt van, mert amúgy létesítményüzemeltetés és takarítás a fő profilja, ezeket Magyarországon is űzi.

Vegáknak

Akkor most leírok egy receptet, amit az utcán találtam. Ez így persze túlzás: egyik reggel az M1-es villamos megállójában hevert egy újság, és abban állt, elolvastam, hazahoztam és eddig kétszer készítettük el. Ez a vegetáriánus fogás finomabb, mint ahogy kinéz! Szóval két főre szól a recept. Négy darab sárgarépát meg kell pucolni, majd le kell reszelni. Másfél deci, vagy egy picit több vízben kell párolni, amíg a víz el nem fő, közben sózni. Majd fel kell aprítani 6 db szárított sárgabarackot, ezt össze kell keverni a megfőtt sárgarépával, kell bele tenni egy citrom reszelt héját, egy fokhagymát kell belenyomni; ízesíteni sóval, borssal és gyömbérrel (gyömbérporom van, gazdagon szórók bele) kell, majd két tojással, és egy kevés zsemlemorzsával kell összekeverni és lisztes kézzel kis fasírtszerűt formázni belőlük. Amíg ezek olajban sülnek, addig száraz serpenyőben meg kell pirítani szezámmagot, amit natúr joghurttal és két evőkanál citromlével kell összekeverni. A bébispenótot (a recept szerint 300 dkg) egy gerezd kinyomott fokhagymával olajon kell fonnyasztani, majd két evőkanál citromlével és sóval kell ízesíteni. Ez lesz a körete a sárgarépafasírnak. Amúgy egyre keményebb a nyelviskola, de főleg a kultúrák összecsapása miatt. Tegnap a vietnami például elkérte a vizesüvegemet, és ivott belőle, ezért én aztán egész délelőtt szomjaztam, nem akartam ugyanis utána inni. Óra alatt folyamatosan eszik, és csámcsog. Most már engem is folyton leugat, hogy mit nem tudok jól, aztán kiderül, hogy ő nem vágja. A brazil és az afrikai lány magabiztosan magyaráz folyamatosan. Úgy tűnik, hogy egyre több témáról kérdezi meg a két tanárnő, hogy na, megtörtént már valakivel? Ma például azt, kivel esett meg, hogy nem értette, amit mondanak neki, vagy őt nem értették. Ebből több mint fél órás vita bontakozott ki, hogy tudnak-e vagy nem a németek angolul. Ebbe beszállt a pakisztáni lány is, mondván, hogy nem tudnak, bezzeg ő az anyanyelve mellett angolul is beszél, mint mindenki náluk. Szóval elég kemény csaták zajlanak itten a munkanélküliek között, akiket a német állam taníttat.Őszintén megmondom, hogy csak egy határig vicces, utána nagyon idegesítő. És persze Ákos is mindig hozzászól, az orvosos témánál azt, hogy pont tegnap volt orvosnál, az értős témánál azt, hogy a barátnője nemtom' honnan származik, és szépen beszél németül, és ha lehet, mindig beszáll a vitába. Én egy darabig figyelek, aztán csak várom, hogy a tanárnő leállítsa, mert kb. 3-4-en szólnak hozzá, röpködnek a hülyeségek, ő pedig csak hagyja, a többség pedig hallgat. A minap az amerikai lány megkérdezte a vietnamit, hogy mióta van együtt a német barátjával, hogy már gyereket vár, és amikor azt a választ kapta, hogy egy éve, akkor - úgy értettem - azt mondta, hogy "gyorsan dolgozol". Ezen jókat röhögtem magamban. Ja, akkor még M.-ről valamit: továbbra is szorgalmasan kertészkedik a balkonon. Ha elhaladunk egy virágos mellett, fel kell szólítanom, hogy ne nézzen oda! Mert mindig venne egy újabb és újabb virágot. A mostani megegyezésünk úgy szól, ha egy elhullik, jöhet a következő.

Karaoke

Elég híres a vasárnap délutáni, mauerparki karaoke, de mi még sosem voltunk. Na, vasárnap délután ezt is kipipáltuk. Először csak körül akartunk nézni az ottani bolhapiacon, de végül egy egész hosszú program lett belőle. A 3,8 milliós városban ugyanis szembebiciklizett a román csoporttársam, és azt mondta a barátnője, hogy van egy másik bolhapiac a közelben. Akkor először ott kezdtünk. Igaz, hogy már pakoltak, de azért a hangulatába bele lehetett szagolni. Itt aztán van értelme a vasárnap délutáni sétának - ezt állapítottuk meg, amikor a bolhapiac sarkán letelepedtünk egy bambira. Minden sarkon van valami érdekes, legalább egy érdekes kocsma, érdekes arcokkal. Aztán, amikor jól átfáztunk, esténként ugyanis már olyan késő októberi idő van, átbicikliztünk a Mauerparkba. Ott meg egy másik, magyar ismerőssel találkoztunk, a bejáratnál sörözött a pesti haverokkal. Az itteni bolhapiac a délután fél 6 ellenére még élt és virult, hömpölygött a tömeg. A karaokén is telt ház volt. M. azt mesélte, hogy az ötlet atyja egy ír pasi. A lényeg: hoz egy számítógépet, azon feltöltve a zenék, egy monitort, ahol lehet olvasni a szövegeket, és bárki kiállhat énekelni a több száz vadidegen ember elé. A pasi angolul beszél, amit itt persze mindenki ért. A számok közben kis dobozzal mászkál és gyűjti saját magának az adományokat. Hát, nagy arc, az biztos. Az ötlet működik. A hangulat szuper. A bénákat nem fütyülik kis, a tehetségesek viszont vastapsot kapnak. Az élelmesek pedig sört árulnak a közönségnek.

Délelőtt

Ha kimozdulunk, általában irigykedni szoktunk a helyiekre. Szombaton délelőtt például arra, hogy egy-egy kerületből szinte ki sem kell lépni ahhoz, hogy az ott lakó egy parkot, kanálist, vagy egy piacot találjon. Szóval nem kell "Csepelről a Margitszigetre" utazni, elég pár utcát buszozni, vagy biciklizni, és máris megvan a hétvégi pihenőhely. Xbergben, azaz Kreuzbergben jártunk, ahol mindenki a szokásos hétvégi délelőtti kedvenc programjának hódolt. Voltak, akik sétahajóztak, mások az olyan párizsias, sarki kávézókban múlatták az időt, az igazán alternatívok pedig tekerték a spanglit - amit előtte vettek - a parkban. Persze, tudom, Pesten is egyre több a jópofa kávézó, és azt is, hogy sokan megengedhetik maguknak, itt viszont iszonyú széles tömegek érhetik ezt el. Akiknek mégsem megfizethető, azok sem maradnak hoppon: a kanális partján lévő Lidl-ben megvehetik a friss zsemlét, és a padokon olvasgatva falatozgathatnak. Én olyat sem látok gyakran otthon, hogy apukák legeltessék a gyereket a játszótéren. Igaz, otthon játszótér közelében sem járok, itt viszont lépten-nyomon abba botlik az ember. A legdurvább, amit szombaton láttunk, az a saját erkélyén parkoló autós volt. Úgy van megépítve a ház, hogy az autólifttel fel lehet menni az erkélyre, ahonnan be lehet lépni a lakásba. Na, ezt percekig csodáltuk. Hát, így.

Reggel

Szombaton reggel nyolckor szinte senki sincs az utcán. Csak azok, akik a pékségekbe mennek, és pár, még a péntek estéről úgy maradt részeg. Szóval mi eltekerünk az egy sarokkal feljebb lévő pékségbe, hogy friss péksüteményt együnk és friss kávét igyunk. A kirakatba ültünk, jól lehetett szemlélni az életet. Például azt, hogy a tönkrement Schlecker még nyáron kiürített boltjába nem költözött új bérlő. Vagy azt, hogy a szomszédos pizzéria nyitóbulijáról ottmarad lufikat részeg fiatalok rugdossák az utcán. De azt sem lehet sehol kikerülni a városban, hogy mindenhol van valamiféle építkezés, útfelbontás. Van egy olyan műsor a tévében, ami a lakásvásárlásról, -bérlésről szól. Mindig van két főszereplő, aki lakást keres. Legutóbb Berlinben az egyik bérlő és az ingatlanos kijött egy luxuslakásból, kilépett a házból, ami előtt járda sem volt, csak feltúrt utca, és a műsor azokkal a mondatokkal zárul, hogy ej, de szép ez a Berlin, az én Berlinem. Amúgy egy ilyen pékségnek elég nagy forgalma van, folyamatosan jönnek az emberek és viszik haza reggelire a friss zsemlét és kenyeret.

Pólók

Pólókat vettem a japán sráctól. Főleg azért, mert értékelem, hogy milyen ügyesen feltalálja magát. Szóval Japánban állítólag baseball játékos volt, de aztán lett valami baja és azt nem folytathatta. Hogy miért éppen Berlinbe jött, azt nem tudni, mindenesetre itt elektronikus zenével fogalalkozik - azt mesélte, hogy ezt a műfajt a felkelő nap országában nem igazán szereti a rendőrség, ha felcsendül, azonnal a helyszínre siet. Emellett még pólókat gyárt. Valahonnan kerít sima trikókat, amire saját maga fest berlini dizájnt. Ezeket vasárnaponta árulja egy másik japán sráccal a Mauerparkban. Általában 10-15-öt tud eladni, darabját 10 euróért. Nem beszél angolul és a németben is ő a legrosszabb a csoportból, de én bírom. A vietnami lány ki nem állhatja, ha egy kisebb csoportba kerül vele, mindig előadást tart, hogy muszáj otthon tanulni. A japán fiú azt mesélte még, hogy tavaly itt, Berlinben négyszer műtötték, ha jól kerestem ki a szótárból, akkor az epéjével. De azért vidám darab. A legjobb dolog egyébként, szerintem, francia lánynak lenni. Kettő van a csoportban, mind a kettő a suli mellett bébiszitterkedik. Az egyik nagyon helyes, az a szünetben, amolyan francialányosan balettmozdulatokat végez, mintha minden francia lány az ovódában balettet is tanulna. A másik nem helyes, ő viszont folyton franciás kiegészítőkkel dobja fel magát. A kiskalap és a sál nélkülözhetetlen kellék. És megnyugtattak, nem szeretik a francia filmeket, mert azokban sokat beszélnek. Csak beszélnek és beszélnek. A suli után egyébként már van egy tuti köröm, amit bejárok, és még élvezem is. Szóval a suliból hazatekerek, majd összerakom az úszócuccom és elindulok az uszodába. Onnan visszafelé bemegyek a Schönhauser Allee-s Arcaden-be. Ott a Netto diszkont élelemiszer boltba. Aztán van olyan, hogy az egyik gyorskajáldában veszek levest, elvitelre. Ezt ugyanis el tudom mondani. Szóval, így.

Szórakozás

Hát, mostanában nem nagyon szórakoztunk. Csak úgy mennek a napok egymás után. Moziban voltunk párszor, vagy itthon veszünk fel filmeket a német adókról, és veszünk hozzá a boltban előregyártott édes pattogatott kukoricát. Szombaton azonban "kirúgtunk a hámból". Egy irodalmi fesztiválon voltunk. Ajaj. Igaz, csak a Nádas Péter miatt, és amiatt, hogy menjünk valahová, ismerjünk meg új környeket, helyet. Azt hittem szétpattan a fejem, amikor a Nádas Péter egy esszéjét olvasta fel egy német színésznő vagy fél órán át. Semmit nem értettem belőle. Azt a sztorit viszont, hogy az író egy évig minden nap lefényképezett egy fát a szobája ablakából, már másodszor hallom itt Berlinben. Szóval egy fotóalbuma kapcsán beszélgettek vele. Elmondta, hogy egyszer olyan depressziós volt, hogy még az ágyból sem tudott felkelni, csak nézegette a tárgyakat a szobájában, és akkor fedezte fel, hogy milyen érdekesek, amikor pedig felépült, lefényképezte őket. A fesztivál egyik termében legalább 80-100 érdeklődő jött el, hogy meghallgassa a magyar írót, aztán pedig dedikáltassa a könyvét. Legutóbb a Lidl-ben magyarul köszöntünk rá a magyar pénztáros lányra, aki mindig kedvesen megörül ennek. Aztán a "titkos" nyelven, magyarul - azt ugyanis szinte senki nem érti, néha még azt sem tudják belőni, hogy mi lehet - beszélgettünk. Mondta, most volt otthon, és bár nincs honvágya, egyre inkább felfedezi, hogy milyen szép Magyarország. Itt a sorban is állnak még magyarok - mondta. Kérdezte, ismerjük-e őket. Erre M.: személyesen nem, de tudjuk, hogy ő egy híres magyar író, a Dalos György. Igaz - fűzte hozzá -, itt híresebb, mint otthon.

Tanulság

Tanulsága nem lesz a következő történetnek, mindenesetre ma hosszabban - kb. 2 perc - beszélgettem Ákossal. Ákos a magyar fiú a csoportban, aki 8 éve költözött el Magyarországról, most munkanélküli Berlinben és németül tanul. Érdekelt, hogy vajon, ilyen adottságokkal miért nem megy haza, de még soha nem tudtam hosszabban beszélni vele, mert a fiúk ugye csapatostul vonulnak cigizni. Ma társak nélkül maradt, egy darabig csak ő volt és a japán fiú volt jelen, de utóbbival nem áll szóba, mert az - állítása szerint - semmilyen nyelven nem beszél. Szóval eddig csak a nyelvtani dolgokról értekeztünk, de ma megkérdeztem, hogy mit csinál tulajdonképpen Berlinben. Azt mesélte, hogy 26 éves korában, egy érettségivel vágott neki a világnak, és legkinkább pincérkedett, először Írországban, majd egy hajón. Aztán - ez nem világos, hogy miként - Ausztráiliában elvégzett egy másfél éves felsőfokú tanfolyamat, majd lett egy német barátnője és Berlinben találta magát. Dolgozott is, majd megszünt a munka, vége lett a kapcsolatnak, kellett a pénz, megint pincérkedett Írországban, aztán lett egy új német barátnője, és most újból itt van, talán két éve. Dolgozott - akkor úgy érezte, nem kell a német nyelvtudás, elboldogul vidáman az angollal -, de megszünt az állás, most pedig munkanélküli. Haza már ennyi év után nem tudna menni - állítja, de azért elkenődött, amikor otthon járt, mert találkozott haverokkal, akik mind sikeresek, van munkájuk, lakásuk, autójuk, minden olyan, ami neki nincs. Azt mondta, hogy otthon már olyan család sincs, amiért érdemes lenne hazamenni. Egyelőre nem tudja, hogy mit keres itt, hiszen német nyelvtudás nélkül munkát vállalni szinte lehetetlen. De kapja a munkanélküli segélyt, márciusig a legmagasabb fokozatot, aztán majd kiderül, hogy mi lesz. Múlt héten Britta - az egyik tanárnő - is azt kérdezte a csoporttársaktól, hogy miért Berlinbe jönnek, amikor itt nincs munka, nincs ipar, miért nem mennek délebbre, nyugatabbra. Persze, mindenki hallgatott. Ő azt mesélte magáról, hogy bár nyugatnémet, azért van Berlinben, mert ahol lakott, az unalmas és túl konzervatív. Most Berlinben él ugyan, de egyedül álló és van egy kisfia. A moldáv fiú azt kérdezte tőle, hogy a szuper német vállalatok miért nem építenek egy-egy kis gyárat Berlinben, és akkor lenne munka. Errő ő, hogy Berlin ciki, lásd az új reptér, ami soha nem készül el, senki nem mert ide befektetni. Amúgy páran kihullottak a csoportból. Volt, akiket eltanácsoltak, mások pedig önként döntöttek úgy, hogy ismételnek. Britta szerint azért csinálják, mert azzal is telik az idő, a tanfolyamot az állam fizeti, addig sem kell munkát keresni. Jöttek újak is jópáran: egy spanyol fiú, a többiek mind lányok. Jött két francia, kimondottan nyelvet tanulni, az egyik egy francia-német vegyes házaspárnál vigyáz a gyerekekre. Jöttek még spanyolok, jött egy brazli és egy kenyai lány. Utóbbi kettőnek német férje van. Amikor a kenyai elmesélte, hogy Kenyában egy tengerparton találkozott a leendő német férjével, mindenki nevetett. Ákos szerint nagy találkozás lehetett egy "kövér, pirosra sült, részeg német" férfival. Ezt a beszólást szerencsére nem értette meg.

Örmények

Az örményeknek van érzékük a dramatizáláshoz. Szombaton a magyar követség előtt tüntettek. Háttal álltak az épületnek, a Unter den Lindenre sorakoztak fel. A plakátok az utcára néztek. A 100-as buszokból, vagy a kirándulójáratokból is a feliratokat lehetett olvasni. A kereszteződésben pont van egy lámpa, aki pirosat kapott, amíg a lámpa nem váltott, nézelődhetett. A két oldal közötti részen, ahol egy gyorskajálda áll, a délutáni falatozók, vagy éppen az arra sétáló turisták mind-mind azt kérdeztek, hát ez meg mi. Persze a többség egyáltalán nem volt tájékozott, így aztán fogalma sem volt az egész témáról, vállvonogatva ment tovább. Az egész megmozdulás másfél órás volt. Aztán mindenki ment a dolgára, tovább.

Újságírás

A Der Tagesspiegel című liberális napilap nyílt napján jártunk szombaton. A legviccesebben kezdem: M. liciten megnyerte, hogy ő - és még egy fő - részt vehet majd egy szerkesztőségi értekezleten. Az történt, ami lenni szokott, hogy a németek nem szeretnek hétvégén korán kelni. Amikor odaértünk, még szinte senki sem volt, először is megebédeltünk a menzán, hogy lemérjük, jó-e ebben a szerkesztőségben dolgozni. Az igen gombot nyomtuk meg. Háromféle menűt készítettek a látogatóknak, egy húsosat, egy halasat és egy vegát, ami tavaszi tekercs vol, és volt egy nagyon finom leves is sütötőkből. Ebéd után csak ténferegtünk, amikor is az egyik terembe beinvitáltak, és azt láttuk, hogy a feliraton az szerepel: a szerkesztőség egy napja. Eléggé megörültünk, hogy akkor most valaki elmeséli ezt, de végül nem ezt történt. Mire felocsudtunk már egy licit kellős közepén voltunk, 5 euróról indult, ötösével emelkedett, és a "nyeremény" pedig az volt, hogy aki a legtöbbet ígér, egy egész napot eltölthet a Der Tagesspiegelnél. Gyorsan beszálltunk, és ketten maradtunk egy férfival, de aztán mi ezt végül feladtuk, "csak" jól fervetük neki az árat. A következő licit a '"szerkesztőségi értekezleten való részvételért" indult. Itt is akadt egy ellenfelünk, egy nő, aki a jó sprólos német szokás szerint javasolta, ne ötösével, hanem egyesével menjen a licitálás. Így is lett, és a végén kiszállt, mi pedig elvittük a főnyereményt. De a nő nem hagyta annyiban, egyből rászállt M.-re, hogy ha kifizeti a licit felét, lehet-e a plusz egy fő. Rábólintottunk, telefonszámot cseréltek, csak itthon kezdtünk el rajta gondolkozni, hogy ez jó ötlet volt-e. Mindenesetre jól szórakoztunk. Még belehallgattunk egy előadásba, ami lapkészítéséről szólt, egy vezető szerkesztő mesélte ezt el. A reklámosoknál megtudtunk, hogy ma már csak kis, saját készítésű képeslapot küldenek az esteleges partnereknek, hogy szeretnének-e hirdetni a egy-egy tematikus számban. Az egyik szobában olyan fényképet készítettek, amivel az ember "a címlapra kerülhet", a szerkesztőség boltjában pedig mindenféle apróságot lehetett venni, az egyik ficakban pedig valaki a könyvét dedikálta. A gyerekek az udvaron egy kukásautóból kialakított palánkra dobálhatták a kosárlabadát. Volt szabad téri műsor is, amit elvert az eső. Aztán csak egyre jöttek és jöttek az emberek, főleg az idősebb korosztály, mert hát igen, az iszonyatosan aktív errefelé. Amikor már lépni sem lehetett a folyósokon, akkor elhagytuk a helyet. Azzal, hogy M. remélhetőg még visszatér.