Legutóbb akkor döbbentünk meg, amikor egy ingatlankezelő munkatársával, egy középkorú nővel találkoztunk, lakást mutatott nekünk a belvárosban, és kiderült, hogy csak úgy, hobbiból tanult magyarul egy olyan népfőiskolán, amilyenre én is járok. Ahogy a lakásban keringtünk (mert annyira nagy volt, hogy szabályosan kerestük egymást), egyszer csak megkérdezte, hogy nem magyarok vagyunk-e, mert hallja, de nem érti, miről beszélünk.Akkor vallotta be: a legnehezebb magyar szó számára a gyújtógyertya volt.
A népfőiskolai beiratkozásomon, még decemberben, az egyik tanár, egy férfi, amikor just sem szólaltam meg németül, egyszer csak magyarul fordult felénk, hogy "beszélni kell". Kiderült, hogy a pesti bölcsészkaron volt ösztöndíjas, és tőlünk nem messze, Kaszásdűlőn lakott.
Karácsonykor pedig találkoztunk M. egy német havercsajával, Steifel, aki magyarul tanult még az egyetemen, és vele volt három barátja, akik közül ketten szintén tudtak magyarul. Az egyik fiú apja magyar, bár elváltak a szülei, és soha nem élt Magyarországon gyerekkorában, azért tanulni elment oda és gyakran utazik a barátaihoz. Ő azt mesélte, hogy amikor legutóbb, tavaly év végén Budapesten járt, feltűnt neki, hogy mindenki milyen borús és rosszkedvű. Egy másik lányról pedig akkor a társaságban kiderült, hogy a CEU-ra járt nemrégiben.
Erről beszélgetve azt fogalmaztuk meg magunknak, hogy Berlinben az jó: Budapestet nem keverik össze Bukaresttel, a magyar itt nem egy rossz értelemben vett kelet-európainak számít, hanem egy ismerős és baráti nép tagjának. Az viszont tény, hogy a magyar "respektje" romlik. De erről majd később.
Ez pedig itt a spandaui népfőiskolának helyet adó könyvtár és környéke. Ma, amikor éppen sütött a nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése